5. könyv / 2. fejezet

Olvasták: 1707

Új Hajnal Fényei 2.rész

Az anyát és gyermekét átadták egy másik zarándok csoportnak, akiknek feladatul szabták, hogy szállítsák őket az Aurora egy zárdájába, ahol nyugodt és hasznos életük lehet. Hans úgy döntött, ő is velük megy, és megóvja őket a kezdeti nehézségek során.
Adalric és társa folytatták útjukat következő állomásuk felé. Jelentéktelen bolygónak tűnt, egyetlen településsel, ahol gazdálkodók éltek. Ezúttal kénytelenek voltak adatbázisukra hagyatkozni, mivel Lyesennek nem maradt ideje a felderítési munkálatokra. Ahogy közeledtek a már messziről zöldellő felszínhez, Lyesen megszólalt.

-    Mester, látom, hogy gondterhelt vagy. Mi jár a fejedben?  -  Mentora elmosolyodott.
-    Jól tudsz olvasni az apró jelekből, barátom. Valóban nem hagy nyugodni valami. Az Új Fény Hajnalán jár az eszem. Egyértelmű, hogy róluk beszélt váratlan segítőnk. Eddig is hallottunk róluk foszlányokat, de ez volt a legszörnyűbb mind közül.
-    Jókat is mondtak róluk, ne feledd, Mester.
-    Ez igaz. Megítélésük legalábbis kétélű. Van, ahol önzetlenül segítenek és békét hirdetnek, és ezek szerint akad, ahol éppen ellenkezőleg. Egész kolóniákat sepernek el az útból…
-    Feltéve, ha Hans igazat mondott.
-    Mi okunk lenne kételkedni benne?
-    Ki tudja, mi állhat a háttérben. Utánanéztünk, a hírek alapján a Chiffon lakossága önszántából döntött a távozás mellett. A támadást pedig magára vállalta egy ismert terrorista csoport.
-    Ellentmondásosak a hírek, nem tudjuk belőlük kihalászni az igazság fonalát. – Adalric elmerengve beszélt maga elé. – Hogy is hívják a vezetőjét? A Benigoron olvastunk róla.
-    Ha jól emlékszek, Oxh…
-    Oxh, ez az, beugrott.  – még mindig halkan, megfontoltan szólt. – A tanairól volt szó abban a röpiratban. Hogy milyen értékeket tart fontosnak.
-    Számomra meggyőző volt. – pillantott lopva mentorára Lyesen.
-    Ó, a leírtakban valóban nem lehet kivetnivalót találni. A bölcsességet és az élet szeretetét hirdeti. De valami nem fér a fejembe továbbra sem. Miért lenne érdekében egy Peremvidéken elő, jelentéktelen, ám annál tisztább jellemmel bíró embernek azt híresztelnie, hogy az Új Fény Hajnala valójában egy gyilkos, veszélyes szekta…
-    Láttad, mi folyik odalent. Mindent gyűlölnek, ami különbözik tőlük. Agyukra ment az egész őrület.
-    Ezt mondanám én is, Lyesen, De Hans segített rajtunk, pedig láthatta, kik vagyunk. Segített nekünk, még pedig azért, mert látta, hogy kiket védelmezünk. Nem áll össze a kép…

Szótlanul meditálva töltötték az út hátralévő részét.
Már leszállás közben észlelték a bajt, de már nem volt mit tenni. Elfogó sugárba keveredtek, ami a hagyományos landolásnál sokkalta durvábban csapta őket a földhöz. Hajójuk hangos reccsenéssel adta meg magát, szárnyai leszakadtak, ők maguk a szoros rögzítésnek köszönhetően maradtak csak életben. Mindketten elvesztették az eszméletüket. Tudatuk mélyéről vad kiáltás hozta vissza őket. Egy rendetlen helyiségben voltak, egymáshoz kötözve, nyilvánvalóan egy hajó belsejében. Érezték a motorok pulzáló duruzsolását. Egy éjoldali állt felettük, teljes harci díszben. Lyesen-t kitépte a hurokból, és magával cibálta. Adalric hunyorogva próbált magához térni. Mi történhetett?
Teltek-múltak az órák, és társát még mindig nem hozták vissza. Kezdett aggódni. Végül visszatért a harcos, egyedül, és őt is magával húzta. Pokróc durva volt, nem sokat törődött a Gyógyító épségével. Nehezen tudott járni, és lépten-nyomon tereptárgyakba ütközött. Apró, levegőtlen helyiségbe jutottak. Az éjoldali ledobta őt a kőből készült ülőalkalmatosságra, majd leült vele szembe. Levette sisakját, és hosszan Adalric szemébe nézett. Állta pillantását.

-    A nevem Kerion, a hajó parancsnoka vagyok! Hogy merészelitek megzavarni a Méregfog Klán Portyáját, szánalmas mécsesek? – kezdte kimért hangon a kihallgatást. – Kik vagytok, és honnan jöttök? Mi a célotok? Nem illetek ide…
-    Adalric vagyok, zarándok…
-    Igen, igen, ezt már a társad is mondta… Én a valódi célotokra vagyok kíváncsi. Ne akard nekem bemesélni, hogy csak azért jöttetek ilyen messzire a hazátoktól, hogy szerencsétlen férgeket gyógyítgassatok!
-    Márpedig ez az igazság… EZ a küldetésünk.

Kerion gyanakvóan felhorkant. Felegyesedett, és tekintetét mindvégig a fénylényen tartva kihátrált a helyiségből. Kisvártatva visszatért, és brutálisan megragadta Adalricot. Végighúzta őt a folyosókon, mit sem törődve azzal, hogy foglya alig tudja tartani vele a lépést. Ágyakkal teli terembe jutottak, egy magányos alak feküdt az egyiken. Szintén páncélzatot viselt, ránézésre nem lehetett megállapítani, él-e vagy holt.

-    Gyógyítsd meg!
-    A felszerelésem nélkül nem tudom őt, csak megvizsgálni. – mondta Adalric, miközben megpróbálta felmérni a harcos állapotát.
-    Azt mondtam, gyógyítsd meg!!! – az éjoldali hatalmas ütést mért tarkójára. A zarándok a földre zuhant. A vadállat utána nyúlt, felhúzta szemmagasságáig, úgy üvöltötte:
-    Gyógyítsd meg!!!!!!!!!!! – azzal ismét a földre dobta.
-    Ott van az összes felszerelés, amit a hajótokban találtunk! – mutatott hanyag mozdulattal a helyiség sarkába. – Visszajövök. Néhány óra múlva a fedélzetre lép legnagyobb és legnemesebb vezérünk, a Vipera. Ha nem tudod megmondani, mi a baja, koncként foglak téged elé dobni. És azt a másikat is. Elhiheted, a Vezér nem ismeri a könyörületet. – Azzal sietve távozott.

Adalric gyorsan felmérte a megmaradt eszközök állapotát. Csodával határos módon a dolgok többsége épen maradt. Megszabadította az öntudatlan éjoldalit páncéljától, és nekilátott megvizsgálni. Vért vett tőle, és belehelyezte az analizátorba. Úgy tűnt, nem sok van neki hátra, mégis, egyetlen sebesülést sem vélt felfedezni a testén. Különös.
A készülék halk pittyenéssel jelezte, elkészült a minta vizsgálatával. Rápillantott a kijelzőre. Ez lehetetlen! Nyílt az ajtó, és Kerion lépett be rajta. Rossz hangulatban volt. Odalépett a padlón ülő fénylényhez, és lenézett rá.

-    Nos? – morogta.
-    A vérminta analízis szerint a… barátjának egy igen ritka vírusfertőzéssel gyűlt meg a baja. Egy fertőzéssel, amivel már találkoztam utazásaim során…
-    Nem érdekelnek a részletek, féreg! – horkant fel fogva tartója. – Meg tudod gyógyítani, vagy sem?
-    Annak idején tettem el egy mintát a vérből, abból elő tudok állítani ellenszert. Már ha működik ezzel a variánssal…
-    Csináld! Most! – a hatalmas alak fenyegetően tornyosult feléje.
Adalric keresni kezdte a mintákat tartalmazó dobozt, s egy halom törmelék alatt sikeresen meg is találta. A megfelelő fiola azonban hiányzott a helyéről! Pedig biztosan emlékezett rá, hogy ide tette. Zavartan pislogott a kémcső hűlt helyére. A következő gondolata már az volt, hogyan védhetné meg magát az éjoldali haragjától. Szeme megakadt a haldokló harcosról levetett páncél gravírozásán. Frenchi. Valahonnan ismerős volt ez a név, de nem tudta felidézni eredetét. Hol is hallotta? Lényegtelen, inkább próbálkozott a jelenlegi helyzetre összpontosítani.
-    Nem találom a megfelelő mintát, sajnálom. Pedig itt kellene lennie. – Szabadkozott.
-    Ebből elég! Pusztulj, te hitvány senkiházi!!!! – hallotta maga mögül. Megpördült, és éppen elkerülte a padlóba vágódó Pengét. Felkapta a sebesült páncélját, hogy azzal védje magát. Farkasszemet néztek egymással.
Hirtelen valami furcsa dolog történt. A motorok tompa moraja elhalkult, majd fokozatosan megszűnt. Zavartan tekintgettek körbe.
-    Áhh, pokolba veled!  - kiáltotta Kerion, és kiviharzott a helyiségből. Adalric meglepetten engedte le a páncélját. Az még tudatosult benne, hogy valamiféle erőtérbe kerültek, de néhány pillanattal később elvesztette eszméletét.


Homályos kép tárult elé, ahogy kinyitotta szemét. Egy sziluett hajolt fölébe, és megnyugtató hangon motyogott valamit. Tudata kissé kitisztult, immár képes volt odafigyelni arra, mit mond neki.

-    Dias vagyok, jószolgálati követ. Biztonságos helyre viszünk téged, Testvérem. Pihenj.
Adalric visszazuhant zavaros álmába.
Mikor ismét magához tért, már egy ágyban feküdt. Fejét oldalra fordította. Lyesen ült mellette.

-    Mester! Végre-valahára magadhoz tértél. Jó helyre kerültünk.
-    Hol vagyunk? – kérdezte bágyadtan a Gyógyító.
-    A Palliumon, egy fénylények lakta bolygón. Testvéreink vesznek minket körbe. Vagyis… valami olyasmi.

Lassan felült. Minden porcikája sajgott. Szemügyre vette a helyet, ahova került. Fényűzően berendezett szoba volt, aranysárgában pompázó, díszes falakkal. Erejét fokozatosan nyerte vissza, ahogy felmérte környezetét. Bámulatos öngyógyító képességének ismét hasznát vette. Valami elméjébe villant, és Lyesen felé fordult.

-    Barátom, szörnyű dolgot gyanítok. Az éjoldali hajóban volt egy haldokló harcos… Ugyanabban a kórban szenvedett, mint ami Calavennel is végzett. A harcos páncélján a Frenchi nevet láttam. Tudtam, hogy valahonnan ismerős, de nem ugrott be, hol hallhattam. De most már tudom…
-    Pihenned kell, Mester, még nagyon gyenge vagy…
-    Frenchi volt a bolygó neve, ahol az egész éjoldali népesség kipusztult egy azonosítatlan vírus miatt. Ez nem lehet véletlen. Valami sötét dolog folyik itt, és biztos vagyok benne, hogy köze van hozzá az Új Fény Hajnalának is.
-    Mire gondolsz, Mester?
-    A Hajnal nyilván befolyást próbál szerezni a régióban, és ha beigazolódik, amire gondolok, nem válogatnak az eszközökben.
-    Halkítsd le a hangodat, Mester. Ne hozd kínos helyzetbe a vendéglátóinkat.
-    A… Micsoda?
-    Ez a kolónia itt nem az ősi tanokat követi. Az Új Fény Hajnalának hódolnak.
-    Hódolnak? – döbbent meg Adalric. -  Mi az, hogy hódolnak? Talán követik az útmutatásaikat!
-    Ők mondták így, Mester. Kérlek. Ne higgyünk el semmit, amíg az be nem bizonyosodik. Megmentettek minket, és jól bánnak velünk. Nem tudhatod, három napig feküdtél kómában. Mindenben a kedvünkre tesznek, szabadon használhatjuk a létesítményeiket, a kommunikációs berendezéseiket. Válaszolnak a kérdéseinkre.
-    Ez nagyszerű. Végre valami jó hír. Talán túl paranoiás vagyok. Mindenesetre hiszek benne, hogy ha megtaláljuk ezt az Oxh-ot, közelebb jutunk a válaszokhoz.
-    Ez is megoldható, Testvérem – szólt egy ismeretlen hang a szoba túlsó feléből. Mégis valahogy ismerősen csengett. Hát persze! Dias…
-    Ha gondolod, találkozhatsz Mesterünkkel bármikor. Az Ő ajtaja mindenki előtt nyitva állnak. – Adalric éppen ezt szerette volna. Kikászálódott a puha takarók közül, sietve felöltötte ruháját, hogy egyenrangú félként tárgyalhasson partnerével. Ahogy sétáltak a hosszú, nagy gonddal kivitelezett folyosókon, Dias minden elmondott.

Csak nemrégiben történt meg számukra a Megvilágosodás, de annál intenzívebb volt. Az Új Fény Hajnala segítségével mind materiális, mind lelki téren felújíthatták bolygójukat. Jólét korszaka köszöntött rájuk, a szellemi béke korszaka.

-    Mint azt bizonyára jól tudod, nem könnyű az élet a Peremvidéken. Folyamatosan ki vagyunk téve az éjoldali Portyáknak, de mióta új barátaink vigyáznak ránk, egyetlen egyszer sem ért minket támadás. Tanaikkal hamar azonosulni tudtunk, hiszen nem áll messze az Ősi Tanításoktól. Ha úgy tetszik ugyanaz, modernebb, korszerűbb köntösben. Néz csak meg magad.
Kiléptek a napfénybe, egy tágas teraszra. Az épület magas hegyen állt, jól el lehetett látni a szélrózsa minden irányába. Lenézve Adalric virágzó, pezsgő várost látott, megannyi Testvérrel, amint szorgosan teszik napi rutinjukat. Valóban remek helynek tűnt.
-    És mit kért mindezért cserébe az Új Fény Hajnala? -  tette fel a kérdést, amin régóta rágódott.
-    Formálisan csatlakoztunk egy laza szövetséghez, de ezen kívül semmit. Az égvilágon semmit. 

Adalric hitetlenkedve nézett le a városra. Egy fénylény számára maga volt az édenkert. Visszavonult szobájába, és meditációba kezdett.
-    Mi a véleményed erről az egészről, Lyesen?
-    Úgy tűnik, Oxh eszméje rohamléptekkel terjed. Ahol termékeny táptalajba hull, ez lesz az eredménye. Láthatod magad is. Fogalmam sincs, miért kezeled fenntartásokkal a puszta létezését.
-    Ó, hát ilyen nyilvánvaló, mi jár a fejemben? – mosolyodott el. – Igen. Valóban megfordult a fejemben, hogy Oxh nem létezik. Pusztán egy szimbólum.
-    De miért gondolod ezt?
-    Utánanéztem az itteni hírekben is. Sosem jelenik meg nyilvánosan sehol. Üzenget, röpiratokat terjeszt, de nem tart beszédeket, nem lelkesíti népét.
-    Mert természetétől idegen, Mester. Ha olvastad az útmutatásait, láthatod. Szerény, visszafogott módon tanít. Lerí, hogy nem magát helyezi a központba, hanem a népek tömegét.
-    Lehet, hogy igazad van Lyesen. Mégis valami álságosságot érzek, mikor tőle olvasok. Valami bujkál azokban a mondatokban, ami megrettent. Már ha ezeket egy személy írta természetesen. Még mindig kétségeim vannak a létezését illetően.
-    Most, hogy elgondolkoztam, magam is furcsállom ezt. Hogy kerüli a nyilvánosságot. Olyan, mint egy szellem, egy fantom..

Adalric rápillantott, tekintettük találkozott.

-    Arra gondolsz, amire én?  - suttogta Lyesen. – Az nem lehetséges. Ő halott.
-    Sosem találták meg a holttestét. Ugyanúgy lehet élő, mint te magad, vagy éppenséggel én. Ez mindenesetre a legrosszabb eshetőség lenne…
-    Ha viszont Phantom él… akkor is nyilván megváltozott. Ez nem az az erőszakos propaganda, amit azelőtt folytatott.
-    Felesleges feltételezésekbe bocsátkoznunk. Magam nem gondolom, hogy Ő állna a háttérben. Ahhoz túlságosan meggyengült. HA, és ez egy nagy „ha”, egyáltalán életben van…

Adalric elköszönt Lyesentől, a szokásos meditációjára készülve elindult a szállása felé. Szabad bejárásuk volt mindenhova. Mindabból, amit láttak, Adalric is kezdett elbizonytalanodni. Mi lehet a célja a Hajnalnak? Mert tudta, érezte, hogy ennyi önzetlenség a Peremvidéken nem jöhet hátsó szándék nélkül. De mi lehet az? Merengéséből az riasztotta fel, hogy idegennek érezte a helyet, ahol járt. Hatalmas volt a Központi Szentély, de még sosem tévedt el. Egészen mostanáig, állapította meg magában. Találomra benyitott egy ajtón, végigment a feltáruló folyosón, át a következő ajtón, és így tovább. Kereste az ismerős pontokat.
Hatalmas csarnokba érkezett. Nyilvánvalóan valamiféle nyomdaként működhetett. Gépezetek sora állt egymás után kötve, s csendben susogva tették dolgukat. Elsétált a terem túlsó végébe, ahol a láncolat véget ért, és a végtermék megjelent. Adalric elhűlve bámulta a feldolgozó sort. Jó néhány pillanatig fel sem fogta, mit lát. A szerkezet hatalmas molinórészleteket nyomtatott. Bár csak egy részét látta a teljes képnek, pontosan tudta, mit ábrázol. Egy hatalmas, kék-fekete színben tündöklő sas szárnya volt az.

Az Új Fény Hajnalának vezetője egyre több ellentmondást ébreszt benne. Amennyiben Dias nem a levegőbe beszélt, Adalric egyre biztosabb lett benne: Oxh lesz az, akitől megkapja válaszait a kérdésekre. Bárki is legyen az…

Cimkék: Adalric, Lyesen, Kerion, méregfog, Dias,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs