5. könyv / 1. fejezet

Olvasták: 1886

Új Hajnal Fényei 1. rész

Hetek, hónapok teltek el, miközben a zarándokok folytatták útjukat a Peremvidék zűrzavaros világai között. Rutinjuk nem sokban változott meg: próbáltak minél több bolygót, népet megismerni, terjesztették igéjüket, segítettek, ahol tudtak. Útjuk most egy emberek által lakott kolóniára vezetett. Lyesen előzetes, ezúttal a szokásosnál kissé hosszabbra nyúlt felderítése során megtudta, hogy a fővárosban és környékén igen erős az idegengyűlölet, s maga a rendszer is hasonló eszmékre épül. Adalric a jelentéseket böngészve végül arra jutott, nem tesznek kivételt, még ha oly veszélyesnek is tűnt fénylényként a felszínre lépni.
Már az űrkikötőben gondok adódtak. Az irányításért felelős tiszt csak jókora kenőpénz fejében volt hajlandó leszállási engedélyt adni apró gépüknek, és azzal együtt egy jegyzéket is továbbított nekik, a bolygón érvényes, idegenekre vonatkozó szabályokkal. Eszerint ha nyilvános helyen mutatkoztak, el kellett takarniuk nem emberi ismertetőjegyeiket (ami esetükben gyakorlatilag egész testfelületüket jelentette, hiszen a személyüket körüllengő ragyogás egyértelművé tehette volna, hogy nem idevalósiak), nem használhatták a központi létfenntartó utánpótlási rendszereket, és nem kezdeményezhettek beszélgetést senkivel az emberi faj képviselői közül.
Adalric értetlenül csóválta meg a fejét, mikor átfutotta az információs állományt. Volt szerencséjük már néhány hasonló jellegű népcsoporthoz, de egyik látogatásnak sem lett túlságosan kellemes végkimenetele. Azt azonban jól megtanulta ezekből az esetekből, hogy jobb belenyugodni a helyiek által kreált rendszerbe, és nem lázadozni ellene. Ők csak vándorok, feladatuk figyelni és segíteni azokon, akik rászorulnak. Így hát az előírás szerint testüket, beleértve arcukat is, ruhadarabokkal fedték el, így hagyták el a hajó biztonságos menedékét. Lyesen azonosított egy szegényházat, mely erőforrás problémákkal küszködött, e felé vették az irányt a bámulatosan modern főváros beton utcáin. Adalric elámult azon, hogy egy ilyen konok eszmét követő telep miként volt képes ekkora mértékű szervezettségre szert tenni ily rövid idő alatt. Csak a minden utcasarkot elcsúfító, kék-fekete sast ábrázoló molinók rontották az összképet.
A karitatív alapítvány képviselője némi gyanakvással, de alapvetően örömmel fogadta a két messziről jött vendéget. Hallván, hogy segítségüket ingyen kívánják felajánlani, még lelkesebbé vált. A szegényház előtt az eddigiektől eltérően nem kígyózott hosszú sor, nem álltak a szerencsétlen rászorulók a küszöbön, egymást eltaposva, türelmetlenül tolongva. 

-    Jólét van, és az emberek csak egy kicsiny része szenved hiányt a legalapvetőbb ellátásban. – magyarázta nekik vacsoráik közben vendéglátójuk, Edhardt. – Nagy és bölcs Vezetőnk gondoskodik rólunk, és megvéd minket a fenyegetésektől. Rengetegen irigykednek gazdagságunkra, és ezért el akarnak pusztítani minket. Rengetegen. Tele vannak vele a hírek, nézzétek csak meg!
Adalric ilyenkor körbepillantott a puritán módon berendezett szobán, és mindig megakadt a tekintete a holovetítőn, melyen az uszító propaganda nap, mint nap más népcsoport ellen irányult. Nyilvánvaló volt számára: az emberek errefelé oly’ régóta élnek már félelemben és viszonylagos bezártságban, hogy maguk is elhiszik mindazt a szennyet, ami árad feléjük. Lyesennel hosszasan beszélgettek erről meditációik után.
-    Mester, ha elfogadjuk a tényt, hogy ezek az emberek itt boldognak érzik magukat, számít-e valamit, hogy a vezetői réteg hogyan éri el ezt náluk?
-    A gond ott kezdődik, Lyesen, hogy ezek a népek errefelé hazugságban élnek. Hazugságokat hallanak minden nap, és végül ők maguk is hazugokká lesznek. Boldogságok csak egy ábránd csupán, egy illúzió. Az igazi boldogságot nem onnan ismered fel, hogy hangosan bizonygatod magad és mások felé. Egyszerűen csak érzed.

Általában ennyiben maradtak, ám Adalric érezte, nem győzte meg tanítványát. Nem is volt szándéka egyébként, magának kellett végigjárnia a saját útját.
A szegényház menedékét valóban nem sokan vették igénybe. Főleg a társadalomból kitaszítottak, másként gondolkodók alkották a legalsó rétegeket, akik, mivel nem hódoltak be az uralkodó eszméknek, nem kaptak munkát, és a városokon kívül tengődtek, csak az éhség csalta be őket néhanapján, ekkor keresték fel az alapítványt. Szűkösek voltak a lehetőségek, de Adalric számos költségkímélő módszerre tanította meg Erhardtot, aki szépen fokozatosan kezdte elfogadni őket. Erhardt maga is hitt az idegenek alsóbbrendűségében, de úgy tűnt, személyükkel kivételt tett, mikor már biztos volt önzetlen jó szándékukban.
A két zarándok néhány hétig maradt, mielőtt útra keltek volna. Indulásuk napját még végigszolgálták, ahogy ezt tették eddigi összes állomáshelyükön is. Lassan telt a nap, gyógy főzeteket készítettek és kedélyesen beszélgettek a természet szépségéről Erhardttal. Lyesen a városon kívül tartózkodott, a ház készleteit töltötte fel növényekkel. Nem sokkal ebédjük után vad kopogtatás riasztotta meg őket. Erhardt sietve ajtót nyitott. Egy kisírt szemű asszony állt ott, szorosan melléhez ölelve egy apró csomagot, melynek mélyéről erőtlen szuszogás hallatszott. Azonnal beljebb tessékelték a zokogó nőt, és megnyugtatták annyira, hogy átadja a csecsemőt.

-    Segítsenek… Könyörgök… – rimánkodott kétségbeesetten.

Adalric kicsomagolta az apróságot. Azon nyomban megértette az anya riadalmát. Az újszülött szemmel láthatóan félig emberi, félig pedig éjoldali külső jegyekkel bírt. Rápillantott a még mindig remegő asszonyra, aki reménnyel telt szemekkel nézett fel rá. Lassan, óvatos mozdulatokkal kezdte letisztogatni a kisdedet, aki erre éktelen sírásba kezdett. Miután a köldökzsinór lekezelésével is végzett, gondjaiba vette az anyát is, és ellátta a szülés során elszenvedett sérüléseit. Nyugtató főzetet adott be neki, és megvárta, amíg, mellén gyermekével álomra szenderül.
Gondokkal terhelve ült le Erhardt mellé. Az maga elé meredve bámult a semmibe. Hirtelen üvöltés zaja verte fel a csendet. Egészen közelről jött. Mindketten összerezzentek. A morajlás közeledett, végül erőteljes ütések hallatszódtak az ajtón. Erhardt felemelkedett, és a bejárathoz lépett, Adalric szorosan követte. Ahogy feltárult az ajtó, legrosszabb sejtésük vált valóra. Feldühödött tömeg várt rájuk odakint, egy önjelölt, harsogó szónokkal.

-    Az a ribanc halált érdemel a fattyával együtt! Beszennyezte tiszta vérünket! Idehozta közénk az ellenséget! És majd elpusztít minket, ez a tervük!
Adalric villámgyorsan felmérte a helyzetet. A tömeg legalább száz főből áll, és Erhardt mindennek volt mondható, csak edzettnek nem. Ha fizikai erőszakra kerülne a sor, nem tudná megvédeni az anyát és gyermekét. Lyesennek már vissza kellett volna érnie, vele több esélyük lenne. Alapos harci kiképzést kaptak, nem okozna gondot még ekkora túlerő sem, hiszen képzetlenek, ezt mozgásukból meg tudta állapítani. Húznia kellett az időt. Ledobta csuklyáját és előlépett. A tömeg zúgolódva hőkölt hátra.
-    Ez csak egy csecsemő, emberek! Messzi földről jött vándor vagyok, aki bölcsességet keresve járja a világokat. De olyan népekkel még nem találkoztam, akik egy újszülöttől rettegnek!
-    Még egy! Látjátok, így kezdődik hát! Már itt is vannak közöttünk! – rázta az öklét a tömeg felé a szónok. Adalric számítása nem jött be. A csőcselék egyetlen masszaként elindult felé. Az első néhány csapást könnyedén elhárította, de a túlerő megtette a dolgát.

Hamarosan minden irányból körbevették, s bár remek harcos volt, csak a védekezésre összpontosítva nem lehet sikeresen megvívni egy ilyen csatát.
Kínosan ügyelt arra, hogy hárításaival lehetőleg harcképtelenné is tegye ellenfeleit. Egyszerűen túl sokan voltak, és minden irányból jöttek. Nem győzte blokkolni a számolatlan támadást. Tudta, néhány percig bírja csak. Szeme a néhány méterrel kintebb, az utcán heverő Erhardt testére tévedt. Mozdulatlanul feküdt. Adalric az ajtóhoz húzódott, eltökélte, hogy minden erejével megakadályozza azt, hogy bejussanak az épületbe a lincselők. Ahogy mechanikusan, rutinszerűen harcolt, feltűnt neki, hogy hátrébb, a tömeg végén is történik valami. Néhány ugrással megbizonyosodott róla: valóban Lyesen tért vissza és kezdett rendet tenni a maga módján, a tumultus túloldalán.
Hiába minden, a túlerő lassan kezdet felőrölni állóképességét. Lyesen még mindig túl messze volt, esélye sem volt közelebb kerülni hozzá. Nem tudja megvédeni a házat, tudatosult benne, ettől kezdve arra próbált fókuszálni, hogyan is juttathatná ki őket az épületből. Megpróbálta felmérni helyzetét, s gyorsan hátrapillantani, mikor az egyik ütés elérte. Megtántorodott, inkább a meglepetés, mint az ütés erejétől, és hátraesett. Védekező pozíciót vett fel, felkészülve a beözönlő tömegre. Az azonban nem jött, továbbra is csak üvöltések és kézitusa zaja hallatszódott. Felnézett. Valaki a helyén állt, és az ajtóban próbálta visszaszorítani az egyre inkább megvaduló csőcseléket. Azonnal felpattant, és segítségére sietett. Egy ember, egy fiatal férfi volt az. Most már ketten küzdöttek, szinte teljesen elzárva a ház belsejébe vezető nyílást. Ezt látva a támadók között zavar támadt. Sokan hagyták az egészet a csudába, és sántikálva odébb álltak. Akik maradtak, konstatálva egyre reménytelenebb helyzetüket, egy idő után szintén hasonlóképpen cselekedtek. Végül Lyesen is a közelükbe ért, nagyjából tisztának tűnt a terep.

-    Visszajönnek, sietnünk kell! – mondta az ismeretlen férfi. – Hozzátok őket, a csatornába húzódunk! Három utcányira innen van egy elvezető telep, ott találkozunk, amint lehet. Siessetek!
Adalric bólintott, és meghagyta Lyesennek, hogy hozza útra kész állapotba a bentieket. Ő maga Erhardt-hoz sietett. Elszorult a szíve, mikor meglátta testét. Torz pózban hevert egy lépcsőn, ahogy nézte, egyetlen ép csontja sem maradt. Lehunyta szemeit, tenyerét barátja homlokára tette, és elsuttogta, amit népe szokása diktált. Jó ember volt, gondolta még, jó a rosszak között.
Néhány óra múlva már a csatorna mélyén haladtak. Nyirkos folyosókon vitt az útjuk, patkányok és egyéb bizarr külsejű rágcsálók között. Végül, elkészülvén erejükkel, megpihentek egy kis beugróban. Mindnyájan ziháltak az erőltetett menet fáradalmaitól. Lyesen saját hátán hozta az anyát, mentora pedig a kisdedet fogta ölére.

-    Adalric vagyok, ez itt a társam, Lyesen! – kezdte a Gyógyító.
-    Az én nevem Hans. Az űrkikötőbe viszlek titeket. Mielőbb mennetek kell. – A földön pihegő asszony felé bökött fejével. –  És őket is vigyétek magatokkal. Itt a biztos halál vár rájuk.
-    Köszönjük, Hans, a segítségedet! Nélküled halottak lennénk.
-    Szóra sem érdemes – válaszolt a férfi szenvtelen arccal.
-    Megkérdezhetem, Hans, hogy miért tetted? A te világodban… segíteni idegeneknek, hogy is mondjam… Nem lehet mindennapos eset.

Hans komor arccal nézett vissza rá. Lyesen feszülten figyelt kissé távolabbról.
-    Fogalmazzunk úgy, idegen… hogy magam is átéltem, milyen az, ha üldözik az embert. A Chiffon bolygóról kerültem ide. Erre az eltorzult, őrült helyre.
-    Hogy érted azt, hogy kellett? Talán száműzetésben vagy? – Adalric számára egyre érdekesebbé vált a helyzet.
-    Meglep, hogy nem hallottad a történetet, zarándok. A Chiffonnak vége.
-    Úgy hallottam a bolygó lakói önként hagyták el otthonukat, mert feldolgozhatatlan volt számukra a háború traumája.
-    Szavaid szomorúságot ébresztenek bennem, Adalric. A tény, hogy még Te, aki a Csillagköd világait járja is ilyen formában hallottad a történetet… Legfőbb félelmem válik ezzel valóra, s a történelmi archívumokba hazugságok kerülnek majd.
-    Hogy történt valójában, barátom? – kérdezte némi habozás után a zarándok.
-    Elmesélem neked, röviden, mert szorít az idő. Két dolgot szabok azonban feltételül, melyeket esküvel kell fogadnod, hogy teljesítesz.
-    Megteszem, mi tőlem telik, Hans. – bólintott Adalric.
-    Az egyik kívánságom az, hogy bármerre jársz, terjeszd az igazságot. Tégy érte, hogy minél többen tudják meg, mi történt valójában a Chiffon népével. A második kérésem, hogy hadd tartsak veletek utatokon. Bármit megtennék, hogy itt hagyjam ezt a magából kifordult helyet, de hajót lehetetlen szerezni. Most itt az esélyem…
-    Mindkettő méltányolható. Beszélj hát!
-    A háború utáni szenvedés elképesztő méreteket öltött planétánkon. Civilizációnkat súlyosan megviselték a pokoli hónapok. A szektor új feltörekvő erejének ajánlata éppen ezért váratlanul érte vezetőinket. Az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő csoportosulás védelmet és talpra állási esélyt kínált. Titkárként dolgoztam a kormányzóságon, hozzáférésem volt bizonyos információkhoz. Amit láttam, riasztó volt. Az említett érdekcsoport teljes függőséget kívánta a segítségért cserébe, de a sorok között felsejlett: népünket rabszolga-szerű állapotban képzelte el a jövőben. Az ultimátum egyértelmű volt. Vagy szolgasorba kerülünk, vagy önként távozunk. Vezetőink gondos mérlegelés után utóbbi mellett döntöttek. Jó szándékuk jeléül „pártfogóink” felajánlották, hogy fénylény hajóik védelmet nyújtanak flottánknak a rendszer határáig. Kegyes ajánlatukat elfogadtuk, és tartották a szavukat. A határhoz érve hajóik búcsú szignált küldve visszafordultak. A támadás néhány órán belül bekövetkezett. Ismeretlen hajók rontottak a flottára, és teljesen megsemmisítették azt. Az egész népemet. Az életemet csupán annak köszönhetem, hogy a zűrzavart kihasználva átjutott a mentőkabinom a frontvonalon. Vakszerencse…
-    Ne haragudj, hogy közbevágok, Hans… - szólalt meg hosszú hallgatás után Lyesen. – De jól érzékelem szavaidból, hogy arra utalsz, talán ez említett csoport állhat a támadás hátterében?
-    Jól értelmezed a szavaimat, valóban erre utaltam.
-    Már megbocsáss, de ennek semmi értelmét nem látom. Valaki védelmet biztosít, saját flottáját kockáztatja, majd miután ennyi energiát fektetett abba, hogy biztonságban elérjék a szektor határát, megtámadja őket?
-    Természetesen nincs rá bizonyítékom…
-    Valahogy sejtettem… - húzta el a száját Lyesen.
-    Elég legyen ebből. – vágott közbe Adalric ellentmondást nem tűrően. – Fogytán az időnk, és később is ráérünk ezen merengeni. Egyetlen kérdésem van még, Hans. Mi az oka annak, hogy velünk szeretnél tartani. Talán a bosszú hajt?
-    Ugyan minek álljak bosszút? Az visszahozza a barátaimat, a népemet? Mindent elvesztettem. És most, idekeveredtem. Ahol egy hibbant őrült totális, paranoid diktatúrát vezet saját kénye-kedvére. Az emberi faj felsőbbrendűségéről szónokol… De mikor beszél, és látom azt a dolgot a szemében, a gesztusaiban… El kell innen mennem.
-    Hans, megértem a kérésed. Velünk menekülhetsz, de zarándokutunkon nem tarthatsz velünk. A fénylény zarándokok nem fogadhatnak be állandó útitársakat. Népünk szigorú hagyományait nem hagyhatom figyelmen kívül. Velünk maradhatsz, amíg biztonságban nem érzed magad egy új helyen.
-    Többet nem is kérnék. – gyorsan körbenézett. - Induljunk. Nincs sok időnk. A nap hamarosan felkel. Addigra már az űrben kell lennünk.
Tartotta a szavát, egy nyíláson át egyenesen a kikötőbe jutottak, nem messze a hajójuktól. Adalric társára bízta a felszállást, és hosszan, elgondolkodva bámult le erre az elkorcsosult bolygóra. Valami motoszkált a tudatában, de még nem kristályosult annyira, hogy értelmet nyerjen. Balsejtelem kerítette hatalmába. Most először félt attól, mit hozhat a jövő.

Cimkék: Adalric, Lyesen, Hans,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs