Olvasták: 6672

Bosszúállók (The Avangers)

Létezik a filmes atmoszférának egy olyan jelensége, melyről számtalan bőrt lehúztak már, mégis kifogyhatatlan eszköztára által újabb és újabb lenyűgöző alkotások születhetnek. A film befogadása előtt, az előkészületek, beharangozók, marketinghadjáratok idején is arra is gondolhattunk, hogy a Bosszúállók (The Avangers) című filmet kötelező befogadni. Joss Whedon, s írótársa, Zak Penn munkája minden várakozásunkat felülmúlta. Nemcsak a geekek csillapíthatatlan fantáziaéhségét csillapítják (újra) ezzel a mozival a készítők, de a mezei „jófilmfogyasztók” is meghajolhatnak a Marvel képregény-filmje előtt.

A filmben hirtelen megnő az egy négyzetméterre jutó szuperhősök száma, az egyik karakter személyisége kiforrottabb, mint a másiké, a látványvilág pedig olyannyira épít a posztmodern ember vizuális igényeinek kielégítésére, hogy gyorsabban kapkodjuk a levegőt egy-egy robbanás, repkedő autó, vagy cikázó szuperhős láttán, mint az ádáz küzdelmet vívó, megizzadt főszereplők, akik nem restek egymással is kakaskodni, ezzel látványosabbá téve az expozíciót.

Azzal, hogy a már ismert hősök együtt mentik meg a Földet, egy olyan ősi, tömegek kódrendszerébe társadalmilag és genetikailag kódolt együttműködés, kooperatív munka, „egységben az erő”-elv, szolidaritás jelenítődik meg, melyre az emberiségnek mindig is szüksége volt, s lesz. A film bizonyítja: összefogással még a Föld pusztulása is elkerülhető, persze ehhez nem mindennapi alakokra van szükség. A szuperhősök újraélesztik a már az emberiség gondolkodásának hajnalán megjelenő hőskultuszt. A heroizáció ősi, mítikus jellege egy lenyűgöző vizualitással rendelkező késő modern, robotikába bújtatott köntösben tárul tehát elénk.

Szuperhőseink külön-külön már learatták a babérokat, s bizonyították: méltóak arra, hogy egy Földet megmentő küldetés csapatának tagjai legyenek. Az előzményfilmek nagyszerűen kitaposták az utat, s a Vasember, a Vasember 2,  A hihetetlen Hulk, a Thor és az Amerika kapitány által nyújtott élmény a Bosszúállókban teljesedik ki. Az előzményfilmmel nem rendelkező Sólyomszem (Jeremy Renner) és Fekete Özvegy (Scarlet Johansson) karaktere megérdemelne egy-egy külön történetet, kiváltképp a bátor orosz szépségé, akinek fellebbentett izgalmakkal teli életútja felcsigázta a nézőket, így joggal várhatjuk, hogy a második részben többet megtudjunk róla, s több heves jelenet főszereplője legyen.



Miért vonzza a nézőket az apokalipszis?


Az emberek – midőn átléptünk a tabutársadalmak égisze alól a rizikótársadalmak kockázatvállalással fémjelzett világába – éhesek a katasztrófa, a sokk, az élet-halál harcok megjelenítésére, melynek megoldása minden esetben a jó, az erkölcsös, az erélyes, az igazságos győzelmét kell, hogy elhozza. A katasztrófához és emberiséget fenyegető sorscsapásokhoz mindig a monumentalitás köthető, mely fizikai valójában irdatlan robbanásokkal, vagy hegymagas járművekkel, esetleg éppen kitörő, kolosszális erejű vulkánkitöréssel jár.
Az ehhez hasonló külsőségek felkeltik az emberben azt az ősfélelmet, hogy pusztul a világ, s vele a teljes emberi populáció is. Az ilyen filmek felhevítik a befogadót, elősegítik azt, hogy a nézők feltétel nélkül átadják magukat a mozinak. Magyarul, elhisszük, hogyha veszélyben a világ, rajtunk csak a szuperhősök segíthetnek. Már, ha elhisszük! Ehhez kell egy olyan megjelenítés, mint amelyet a Bosszúállók nyújt! 


Ha a hősök összefognak…

A titkos kormányszervezet, a S.H.I.E.L.D  vezetője, Nick Fury (Samuel L. Jackson) elkezdi toborozni az élő fegyvereket, ugyanis a Földet eddig soha nem látott veszély fenyegeti. A főgonosz figurája egy első ránézésre ripacsnak tűnő karakter, Loki személyében jelenik meg előttünk. Agyafúrt, hatalomvággyal átitatott attitűdöt kapott, a színész láthatóan élvezi a szerepet, s el kell, hogy mondjuk, Tom Hiddleston remek választásnak bizonyult Loki megformálásra. Jelenléte előidézi azt az érzést, amit a negatív szereplők kapcsán érez a néző. Nem szeretné látni a vásznon, frusztrálja gúnyos mosolya, irritálja bosszantó testbeszéde, gőgje, mégis tudja, hagyományosan ilyen egy negatív karakter, akit legyőzve eljön a megoldás.
A szuperhősök közül egyértelműen Vasember (Robert Downey Jr.) sziporkázik a legtöbbet, sőt, szinte egyedül ő hozza a humort a filmbe. Olykor Amerika kapitány (Chris Evans) is megvillantja poénosabb oldalát, de rá inkább a visszafogottság jellemző, s keresi önmagát ebben az új világban, melybe belecsöppent. Hulk a brutális nyerserőt képviseli, s az őt alakító (harmadik) színész (Mark Ruffalo) talán az eddigiek legjobbja. Thor kissé mogorva, olyan igazi „magányos harcos”. Az a nagyszerű a szereplők személyisége kapcsán, hogy mindegyik karakter jól koreografált, nem érezzük, hogy az egyik elnyomná a másikat. Még akkor sem, ha Vasember exibicionizmusa hordozhatná ezt a veszélyt. Mindenkinek megvan a helye ebben az univerzumban!


…a Föld megmenekül!

Az érzelmi vonalra ható halálesetnek is köszönhetően, s hogy kikristályosodik a tényleges katasztrófát hozó veszedelem ténye, végre összeáll a nagy csapat. A nézőben már tobzódik az izgalom, kellően felhevültünk az eddigi dinamikus vonalvezetésnek köszönhetően, bevezettek minket a kitérők nélküli, akciódús élményarzenálba, s már csak a beteljesülést várjuk. Várjuk, mégis receptoraink mindegyike maradna még a székben, s csodálná a lenyűgöző effekteket.
A befejezés, mely már nem laborokban, s hajóbelsőkben rekedő harcot, hanem a New York utcáin zajló támadás-elhárítást közvetíti, el is hozza nekünk a végkifejlet grandiózus küzdelmét, melyre éheztünk. Az óriás robotférgek, a robbanó autók és felhőkarcolók, a jajveszékelő emberek, s kitartóan küzdő szuperhőseink látványa úgy sodor magával minket, hogy közben többször is észrevesszük, megmozdulnak végtagjaink, megadtuk magunkat a filmnek.
A Föld megmenekült, héroszaink kimerültek, mi pedig túl a katarzison, várjuk a folytatást!

 

 

Cimkék: Marvel,