Olvasták: 2616

Battlestar Galactica


Először is néhány dolgot tisztáznunk kell. Ez a Battlestar Galactica nem az a Battlestar Galactica, ami 1978-ban indult hódító útjára. Az ok rendkívül prózai: a régi sorozat fénye mára olyannyira megkopott, hogy csak nagy jóindulattal vehető komolyan a karácsonyi izzóval körbetekert fejű statisztákkal és bádogjelmezbe bújtatott társaikkal előadott történet. 2003-ban Ronald D. Moore és David Eick álltak elő azzal az ötlettel, hogy a sztorit és a látványt némileg átdolgozva a mai szem számára is tetszetőssé tehető a BSG világa. Össze is hoztak egy három órás minisorozatot, amit aztán egy négy évadon át tartó kaland követett.

A sorozatban szereplő emberek a galaxis távoli zugában, egy tizenkét kolóniából (kvázi bolygóból) álló szövetségben élik vidám életüket. A régi időkben voltak olyan óvatlanok, hogy úgy gondolták, robotokkal könnyebb az élet, megalkották az intelligens cylonokat (valójában egy rövidítés: Cybernetic Lifeform Node), akik természetesen az első adandó alkalommal fellázadtak, és háborút szítottak ellenük. A küzdelem végül egy békeszerződéssel zárult, a cylonok távoztak a környékről, az emberek pedig létrehoztak egy Armistice Stationnek keresztelt űrállomást, ahol a béke fenntartása érdekében kívántak találkozókat rendezni a cylonok követeivel.

Negyven éven át minden egyes esztendőben elküldték követeiket az állomásra, a cylonok térfele azonban rendre üresen maradt. Mígnem a negyvenedik alkalommal a találkozás újra megtörtént, azonban korántsem olyan barátságos hangnemben, ahogyan azt az emberek remélték.

A minisorozat tulajdonképpen a második háború kitörésének története, mindenképpen érdemes tehát ezzel kezdeni. Az embereknek menekülniük kell, és az egyetlen épen maradt csillaghajó, a Battlestar Galactica köré szerveződik a Flotta, mely azért nagyrészt polgári hajókból áll. A Galactica vezeti ezt a szedett-vedett, kezdetben menekülő, majd konkrét célok által vezérelt flottát. William Adama admirális vezetésével a túlélők megpróbálják a lehetetlen: visszaszerezni régi életüket, és bosszút állni ellenségeiken.

Spoilerkedés nélkül nehéz lenne bármit is írni a négy évadon át tartó utazásról, legyen elég annyi, hogy akad benne minden, ami egy fanatikus sci-fi rajongónak kedves. Sok helyen titulálják „űroperának” a sorozatot, amivel egyet is lehet érteni, a hangulatot leszámítva.

Az ugyanis – divatos kifejezéssel élve – meglehetősen darkos, és bizony minket, embereket a lehető legrealisztikusabban ábrázol. Azaz: egymással folyamatosan versengő, egymás alá tévő, konok, kicsinyes, számító népség. Tisztelet a kivételnek, ugyebár. A történetbe ugyanis igen komoly mennyiségű filozofikus elemet is sikerült belecsempészni, kezdve a különböző hatalmi rendszerek kritikáján egészen az egyén által vállalt felelősség határáig. 

 



Mert a már említett flottában nem csak úgy megy, hogy most akkor összefogás van, és mindenki meghó’ a közjó érdekében. Vannak, akik kritikus szemekkel nézik az éppen aktuális vezetőket, és minden elkövetnek, hogy leváltsák őket (és lehetőség szerint a „váltó” csoport kövesse őket a bársonyszékben). Vannak, akiknek a menekülés nem tetszik, és azt vallják, a behódolás még mindig jobb, mint hajléktalanként tengődni az űrben. Megint mások nem akarnak semmit, csak éppen szeretik kavarni azt a bizonyos barna végterméket.

Mindeközben a flotta persze menekülésben van, a cylonok a nyomukban loholnak, ráadásul az emberek morálja meglehetősen ingadozó, és akkor még finoman fogalmaztunk. Ezeket a változókat kell tehát a flotta vezetőinek úgy kordában tartania, hogy az egyenlet végül egyensúlyba kerüljön. Nem lövök le azzal semmilyen poént, ha elárulom: ritka alkalom lesz az, amikor sikerrel járnak…

A társadalmi és szociális drámák kedvelői nyilván örömmel rikkantanak fel az eddig elhangzottak alapján, de mi a helyzet a hardcore sci-fi rajongókkal? Nos, egy szavuk sem lehet. Megnyugtatásként, jobb, ha mindenki tisztába van vele: a négy évad nem véget nem érő lelkizésről és nagy emberek tépelődéséről szól (bár azért van belőle bőven:), hanem igen komoly űrcsaták is befigyelnek, nem beszélve arról, hogy szépen lassan megismerhetjük a cylonok kissé bizarr világát, terveiket, és hogy mikre nem képesek céljuk elérése érdekében.

A BSG mindenkinek ajánlott, aki kedveli a hosszú, epikus sci-fi történeteket, a darkos, kicsit lenyomós hangulatot, és azt, ha a karakterek jellemei alaposan „kibontásra kerülnek”. Nyilván négy évad során beficcen néhány filler epizód is (ami a történetet valójában nem viszi előrébb, inkább további részleteket mutat meg a szereplőkről), de más sorozatokkal ellentétben ezek később fontos szerepet játszhatnak a végkimenetelben.

A végkimenetel, na igen. Annak idején, komoly vita folyt a rajongók között arról, hogy a lezárás mennyire ütött. Jómagam az „epic” kategóriába soroltam, de sokan fanyalogtak a kihagyott lehetőségek miatt. Annyival azonban mindenképp a jelenlegi trend előtt jár a BSG, hogyaszongya: ennek rendes, kerek, befejezett lezárása van, emberek! És körbenézve a mai sorozatok között, ez bizony ritkaságszámba megy…