4. könyv / 2. fejezet

Olvasták: 1758

Adalric 2. rész

Adalric csendben meditált, míg a küldöttség a sorára várt. Az út során tapasztaltak megerősítették abban, hogy Winis király mélyen eltévedt ember. Sem feladata, sem lehetősége nem nyílt még arra, hogy beavatkozzon egy kolónia belső életébe, és ezen nem is kívánt változtatni. Az ő szerepe nem a történelem irányítása, hanem épp azok szenvedésének csökkentése, kikkel a sors folyama nem volt kegyes. Hálát adott a Fényességnek, hogy jó szerencséje ilyen kísérőt rendelt hozzá, mint Lyesen. Magában elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, társa hogyan gondoskodik a nélkülözőkről ebben a pillanatban is.

A marcona őr, aki le nem vette volna róla a szemét, talpra rántotta őt. Nem vette zokon, hozzászokott már, hogy nem mindenki van tisztelettel személye iránt. Nem bántotta a dolog, magában máris megbocsátott neki. A katonák vezére haladt elől, mögöttük Adalric és lelkiismeretes őre, ahogy a díszes terembe léptek. Kísérője sugárfegyvere minden lépéskor a Gyógyító derekához csapódott. Könnyedén megszerezhette volna, ám az erőszak minden formáját megvetette.
A látvány lenyűgöző volt. A Grandiózus termet két oldalról kupolás alkóvok szegélyezték, a falakat fényes díszítőelemek szabdalták, az üvegtetőn beáramló fény szinte megcsúszott rajtuk. És a terem végén, ott ült Ő, a bolygó ura, Winis király. Kétségbeesés látszódott arcán, ám ahogy a látogatók közelebb értek, vonásai megkeményedtek. A vezér előlépett, és fejet hajtott.

-    Királyom, meghoztuk a fénylényt, akit Gyógyítóként ismernek.
Az uralkodó előrébb dőlt, s kíváncsian vizslatta Adalric arcát. A fénylény szótlan maradt.
-    Látom, nem először jársz elöljáró otthonában, Gyógyító! – csettintett elégedetten Winis. – Ismered az illemet, mely szerint csak a király kérdezhet. Ez jó… Kezdetnek jó. Mit gondolsz, miért hozattalak ide téged?
-    Szándékaid a homályba vesznek lelki szemeim előtt, jó uram. Hallgatlak, és megpróbálok legjobb tudásom szerint rendelkezésedre állni.
-    Hogy hallgatsz… Ez jó… Ez nagyon jó. Úgy tűnik, az illemmel kapcsolatban mégis tévúton jártam. Nem érdekes. Hallgass ide! A fiam, Caleven, rémisztő betegségben szenved. Immár egy hete oly’ mély álomba szenderült, melyből azóta sem ébredt fel. Teste lázgörcsöktől szenved, verejtékben fürdik. A városban azt rebesgetik, te mindenre tudsz gyógyírt. Gyógyítsd hát meg fiamat, és gazdag emberként térhetsz vissza oda, ahonnan érkeztél. Vallj kudarcot, és kivégeztetlek egy pillanat alatt!
-    Megteszem, amit tudok, de nem a saját, hanem a fiad életéért. - felelte csendesen Adalric. – Vigyetek hát el hozzá!

 Félhomályos, nagy gonddal ápolt szobába vezették. Az ágyon hevert a herceg, öntudatlanul. Adalric közelebb lépett hozzá, tenyerét homlokára helyezte, és néhány ősi szó kíséretében megkezdte állapotának felmérését. Figyelmét nem kerülte el az ágy végében álló, összetört tekintetű asszony, aki aggodalmasan figyelte a jelenetet. Néhány perc elteltével ismét kinyitotta szemét, egyenesen a nőre nézve.

-    A fiú nagyon beteg. Még nem tudom, mi lehet a baja, további vizsgálatok szükségesek. Egy valami azonban bizonyos: nem természetes eredetű a kór.
-    Könyörgök, segítsen rajta. Vizsgálja meg, ahányszor csak akarja, csak segítsen rajta! – rimánkodott neki az asszony. Ruhája szabásának módja, az auráját körüllengő drága illatszer elárulta Adalric számára, hogy maga a királyné az, ki térdre rogyott előtte.


Immár újra a trónteremben voltak. Winis király féktelen haragjában nem fogta fel, hogy a Gyógyítónak időre van szüksége ahhoz, hogy gyógymódot találjon. Eszeveszett tajtéka közepette kimondta Adalric fejére a halálos ítéletet, és utasította katonáit, rögvest szállítsák át a kuruzslót a palota egyik szigorúan őrzött zárkájába.

-    Elbuktál, fénylény, és ezért pusztulni fogsz! – zengte a király szavait a terem visszhangja.
-    Ne tedd ezt! – vetette a király elé magát az eddig kisebb trónon ülő királyné. – Megölöd a gyermekünket!
-    Rathina, drága hitvesem… Ha kell, a nyomorult Csillagköd összes bölcsét idehozatom, hogy tegyenek valamit! Caleven meggyógyul, ha addig élek is! – üvöltötte a király.
-    Winis. – szólt halkan Adalric – Híján vagy a türelem erényének, ez látható. De ne a fiadat büntesd emiatt. Egy napot kérek, és tisztábban fogok látni…
-    Neked csak felség, áruló! – lökte el magától a királynét az uralkodó, és egy ugrással Adalric előtt termett. A Gyógyító szenvtelen arccal nézett rá. – Neked… csak… felség!
-    Felség, - folytatta nyugodt hangon. – Ha utat engedsz őrületednek, és nem változtatsz jellemeden, azt fogod elveszíteni, mi a legbecsesebb számodra.
Winis szeme vöröslött a dühtől. Közvetlen közelről üvöltött Adalric arcába.
-    Senki… Senki sem fenyegethet azzal, hogy elveszítem a fiamat! Vigyétek a szemem elől, és öljétek meg mihamarabb!!!
A katonák közrefogták a fénylényt, és kivezették a teremből.


A helyzet éppen alkalmas volt némi meditációra. A sötét, nyirkos zárka magányánál keresve sem találhatott volna jobb helyet annak érdekében, hogy összeszedje a gondolatait. A fiút valaki megmérgezte, ebben bizonyos volt, viszont azt sehogyan sem tudta megállapítani, milyen összetételű szérummal. Apja, a király fafejűségének köszönhetően pedig talán már nem is lesz rá lehetősége. Ha itt az út vége, elfogadja sorsát…
Gondolataiból felriasztotta valami. A halk, surrogó zúgás, mely a helyiséget körülvevő erőteret tartotta fenn, hirtelen elnémult. A bejárati ajtó nyílt, és csuklyás alak lépett be rajta. Eljött hát a vég, gondolta magában, és mormolni kezdte az Utolsó Szavakat. Az idegen azonban közelebb lépett, és megfogta vállát. Arcát takaró csuklyáját hátravetette, úgy nézett szemébe. Rathina királyné volt az.

-    A fiam élete, - mondta, miközben deaktiválta Adalric mágnes bilincseit – mindennél kedvesebb számomra. A király ezért a fejemet fogja vetetni, de nem érdekel. Eredj, és gyógyítsd meg őt!
Kilépett a zárkából. Az őrök továbbra is az ajtó két oldalán álltak, meredten, kifejezéstelen arccal bámultak a semmibe. Észrevették őt, de nem tettek semmit. Hűségük, a jó személyhez fűződő hűségük becsületre méltó, állapította meg magában. Sietős léptekkel, a további őrhelyeket elkerülve a herceg szobája felé vette az irányt. Senki sem volt a környéken, így bátran lépett be hozzá. A fiú továbbra sem volt eszméleténél. Homlokára tette tenyerét, és minden eddiginél jobban koncentrált...


-    Hát te meg, hogyan szöktél meg? Mindegy is… - a király nem tudta palástolni döbbenetét, mikor Adalric belépett a trónterembe. Metsző pillantást vetett balján ülő feleségére, és éppen folytatni akarta, mikor a fénylény közbevágott.
-    Felség, rájöttem, hogyan gyógyulhatna meg a fiad…
-     Mit kerestél a fiam közelében, te féreg? – Winis lassan közelebb araszolt felé. – Világosan megmondtam, hogy eljátszottad az esélyed…
-    Figyelj rám, és figyelj jól! Elég a bolond beszédből és tettekből! A fiadat megmérgezték! Súlyos kórságot bocsátottak rá, a szer erőssége alapján régen halottnak kellene lennie! Viszont a lényeg nem itt van. A szérumot neked szánták. Úgy van. Te voltál a célpont, a főzetet a te testedre kalibrálták, mégpedig olyan ijesztő pontossággal, hogy egyetlen cseppje is végzett volna veled. A fiad csak emiatt van még életben!
-    Micsoda? – bámult rá hitetlenkedve az uralkodó. – De mégis, ki tenne ilyet?
-    Most nem az számít, sürgősen cselekednünk kell! Egy módon menthetjük meg Calevent, de ehhez Te is kellesz, mivel a méregnek rád kellett volna hatnia. Fiad vérét kell venned, és az bejutva a te szervezetedbe, kifejti hatását. Amint a dolgát végzett szert visszajuttatjuk Calevenébe, a gyógyulás útjára lép majd.
-     És velem mi történik?
-    Nem éled túl. De Ő élni fog.

A király lassan hátrálni kezdett közben néhány tétova, kaszáló mozdulatot tett kezével.
-    Nem, nem, nem, nem, nem… A nép nem lehet meg király nélkül. Nem tudnák, mitévők legyenek. Kell lennie más útnak…
-    Winis! – emelte fel kissé a hangját Adalric. – Caleven felgyógyul, és továbbviszi a nevedet. Jó király lesz belőle egy napon.
Amaz még mindig hátrált, s beleütközött a trónterem falába. Hirtelen kihúzta magát, szemét elszántság töltötte meg, és testőrségének parancsnokához fordult.
-    Azonnal keressétek meg a merénylőt. Ha kell, forgassátok fel az egész várost, és öljetek meg mindenkit, akiről úgy vélitek, hazudik. Napnyugtára legyen meg a bűnös! Ami pedig téged illet, Gyógyító… – nyomta meg gúnyosan az utolsó szót. – Lóvá tettél engem is, ahogy mindenkit. Megölni a királyt… Ezért az árulásért magam végzek veled.
Éles, csillogóra edzett Pengét kapott elő, és öles léptekkel Adalric felé indult.  A fénylény csendben várakozott, egy lépést sem tett hátrafelé. Winis már csak néhány lépésnyire volt tőle, mikor a testőrök közül egy alak ugrott elé.
-    Szabadságot a népnek! – üvöltötte, és valami apró, csillogó tárgyat döfött a király nyakába. Az uralkodó elkerekedett szemekkel rogyott össze. A testőrök pillanatnyi habozás után lefogták a merénylőt. Adalric azonnal odaugrott a földön heverő, erősen vérző Winis-hez, aki utolsó erejét összeszedve próbált néhány szót hörögni.
-    Látod, mégsem volt, igazad, csuhás! – azzal kilehelte lelkét. Rathina királyné lépett oda mögéjük, aki némán nézte végig a pillanatok alatt lejátszódó jelenetet. A Gyógyító vállára tette kezét, aki mindeközben megpróbálta a lehetetlent: visszahozni a királyt az életbe.
-    Én úgy látom, mégiscsak neked volt igazad, Adalric. Azt vesztette el, ami számára a legfontosabb volt. Hagyd őt… Inkább a fiam utolsó óráit könnyítsd meg.


A királynő szemébe könnycseppek gyűltek. Adalric és Lyesen együttes erővel próbáltak enyhíteni a herceg szenvedésein. Mindketten a gyermek kezét fogták, szemük csukva volt, elmélyülten koncentráltak energiáik szabályozására. A fiú, a kezelésnek köszönhetően, halványan derengő fényt kezdett kibocsátani. A két zarándok már jó előre figyelmeztette az asszonyt, a gyógyulás Winis segítsége nélkül lehetetlen, a fájdalom és szenvedés enyhítése lehet a legtöbb, amit megadhatnak Calevennek. A fiút körüllengő delejes fény lassan pulzálni kezdett, mint a kihunyni készülő csillag.
Hirtelen kinyitotta a szemét. A Gyógyítók meglepetten riadtak vissza. Merőben szokatlan volt ez a reakció.

-    Adalric! – fordult felé a fiú elhaló hangon suttogva a szavakat. – Adalric! Ahhoz, hogy megtaláld, akit keresel… Awriss… Ő segíteni fog neked… A Néma-hegyek közt…
Ezzel lehunyta a szemét, és nem fénylett többé. Rathina megadóan hajtott fejet. Fia elment. A két fénylény a fiú teste felett zavartan pillantott egymásra. Még sohasem kaptak ilyen nyilvánvaló jelet.

 

 

Cimkék: Adalric, Lyesen,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs