4. könyv / 1. fejezet

Olvasták: 1934

Adalric 1. rész

Hosszú ideje járták már a Peremvidék rendszereit. Szemtanúi voltak mindazon borzalmaknak, amiket a második háború rótt a civil lakosságra. Pusztulás, szenvedés, gyötrelem… amerre jártak, mindenütt ugyanaz fogadta őket. A kezdeti ötfős zarándok csapat hamar két részre szakadt – úgy gondolták, így jobban tudják majd missziójukat teljesíteni. Adalric és Lyesen alkották a kisebbik csoportot. Feladatukat, a fénylények igéjének terjesztését egy pillanatra sem hanyagolták el, mégis, a háború miatti helyzet úgy hozta, hogy a Peremvidék népe inkább gyógyítókként ismerte meg őket.
A sokszor a bolygófelszínekre is átterjedt kegyetlen, véres csaták után a rengeteg sebesült ellátása meghaladta az egyes kolóniák erejét. A két vándor tisztában volt azzal, segítségük pusztán csepp a tengerben, ám minden megmentett élet után hálát adtak a Fényesség Urainak, hogy legalább ily módon enyhíthették a Csillagköd népeinek szenvedését.

A háború, maga a pokol. Nem számítottak harcedzett katonának (még ha a messze útra induló zarándokok kemény kiképzésén túl is estek), nem jártak csatákban, ők pusztán a károk enyhítésére voltak hivatottak. Hamar kiderült, Adalricnak különleges tehetsége volt ahhoz, hogyan táplálja vissza a reményt az elveszett lelkekbe. A megannyi összetört tudat és test, ami útjukba került, egy átlagos fénylény elméjét talán felőrölte volna. Ők azonban zarándokok voltak, jóval erősebbek társaiknál. Kettejük kapcsolata csak lassan változott át egyenrangú barátságból alig észrevehető mester-tanítvány viszonnyá.

Lyesen fiatal életerős fénylény férfi volt. Mindenhova követte Adalricot. Őszintén csodálta társát. Bámulatos képessége volt a gyógyításhoz, mindehhez pedig általa eddig senkinél sem tapasztalt türelem és szeretet társult. Adalric a szó legnemesebb értelmében gyógyított, amerre járt. Jólelkűsége nap, mint nap más tettekben nyilvánult meg. Előfordult, hogy utolsó energiatartalékait egy szétbombázott árvaház helyreállításának szentelte, ő maga pedig több napig koplalt, mire képesek voltak pótolni készleteiket. Máskor, dacolva a vad természet törvényeivel, a legzordabb időjárási körülmények között, egyedül indult útnak, hogy megszerezzen egy ritka gyógynövényfajt, mely csak az adott planétán termett. És persze amerre járt, tanított. Megmutatta a szerényebb népeknek, hogyan gondoskodhatnak magukról hatékonyabban. A bűnös kolóniákat próbálta jobb belátásra bírni, kevés sikerrel.

Adalric nem hanyagolta el titkos küldetését sem. Amerre járt, nyitott szemmel és füllel tette, de úgy tűnt, rossz helyen keresgél. A Kiválasztott felkutatása nehezen haladt, hiába mélyedt bele idegen földek könyvtárainak kódexeibe, beszélt öreg bölcsekkel, kereste a jeleket, úgy tűnt, nem a jó irányba tart a kutatás. A fénylények anyabolygójáról, ha lehet, még kevesebbet tudott meg. Remélte, társai talán szert tettek olyan információ morzsákra, mely közelebb viheti őt céljához.
A bolygó, mely felé éppen tartottak, ugyanúgy megszenvedte a háborús erőfeszítéseket, mint a többi a rendszerben. A különbség csupán annyi volt, hogy vezetőjük egy erőskezű személy volt, akiről már sokat hallottak a környező népektől. Királynak nevezte magát, és a bolygó őslakosai közül származott, kik a legenda szerint valaha, réges-régen alakváltók voltak.

Jól bevált módszerüket követték ezúttal is. Lyesen szerepe a felderítőkéhez volt hasonló, soron következő állomásukra mindig hamarabb indult el, előkészítve mindent társa érkezésére, aki ez alatt folytatta gyógyító tevékenységét az aktuális planétán.
Ketten beszélgettek a kicsiny hajó hídján soron következő feladatukról.

-    Winis király valóban címéhez méltóan viselkedik, Mester. Hatalmas, fényűző palotában él, népe viszont nélkülözik. Éhínség, és járványok tizedelik a lakosságot, uralkodójuk mégsem tesz semmit. Az egyik legrosszabb nyomornegyedben készítettem elő főhadiszállásunkat, és meghagytam pár helyinek, terjesszék a hírt, hogy érkezünk.
-    Nagyszerű, Lyesen! – mosolygott Adalric. -  Ugyan mihez is kezdenék nélküled, hűséges társam? Hited erős, és eltökéltségedet csak csodálni lehet.
-    Köszönöm, Mester.

Szótlanul meditálva töltötték a hátralévő utat. Amint megérkeztek, hozzáláttak a munkához. Puritán, szemétből összetákolt bodegájukban fogadták az ellátásra szorulókat. Csontig lesoványodott gyermekek nyitották a sort, őket különféle gyógynövény főzetekkel és jótékony energiával próbálták megerősíteni, s megmutatták nekik, hogyan hasznosíthatják saját boldogulásukra mindazt, amit a természetben találnak.
A városban hamar híre ment, hogy különleges képességű, jólelkű gyógyítók érkeztek, és rövidesen hosszú sorok kezdtek kígyózni a két zarándok szállása előtt. Nem tudtak sokat pihenni: napközben a szerencsétlenekkel foglalkoztak, éjjel pedig a másnapra szükséges hozzávalók és komponensek előállításával. Fényük halványult ugyan, de töretlen lelkesedéssel tették dolgukat.
Adalric éppen egy lebénult nőt látott el, mikor hirtelen zúgolódásra lett figyelmes. Az aprócska teret csordultig megtöltötték a megváltást kereső tömegek. A területre egyetlen kis kapualjon keresztül lehetett bejutni, a kiáltozás a felől érkezett. A gyógyító fénylény úgy döntött, elébe megy a dolgoknak, nehogy valami nagyobb baj legyen. Határozott léptekkel indult a riadalom nyomába. A tömeg szétnyílt, utat engedtek neki.
A kapualjon túl díszes ruhájú és fegyverzetű, zömök férfi állt, mögötte rendezett sorokban további katonák látszódtak, mindegyikőjük oldalán sugárvető lógott.

-    Legyetek üdvözölve, harcosok. Adalric vagyok.
A vezérnek látszó férfi nem válaszolt, csak kíváncsian méregette őt. Őszinte megdöbbenéssel szemlélte a fénylényből áradó sejtelmes fényességet. Végül megtörte a csendet.
-    Winis király látni óhajt, idegen. Jöjj velünk!
-    Ezeket a betegeket, kik vigaszért fordultak hozzánk, még el kell látnunk, ezt kérlek, tartsd tiszteletben. Természetesen napnyugtakor királyod rendelkezésére állok.
A férfi arca grimaszba torzult. Jobb kezét fegyverére tette.
-    Félreérted a helyzetet, csuhás. Winis király nem kér. Winis király parancsol! És most, ahogy itt állok, számodra én vagyok a királyod, megértetted? Szóval vagy követsz szép szóval, vagy a porban foglak végighúzni a városon, ahogy egy kutyát, ezt a megvezetett csürhét pedig – mutatott körbe a sorban állókra – megszabadítom a szenvedéseiktől a magam módján.
A Gyógyító megadóan bólintott.
-    Csak egy percet adj, kérlek. Értesítem társamat, hogy el kell mennem, de ő folytassa a munkát.
-    Tőlem… Csak ne tartson túl sokáig!

Néhány perc múlva már őrök gyűrűjében haladtak a palota felé. Adalric már régen nem félt, semmitől és senkitől. Hite ereje volt az, mi tartotta benne a lelket. Lassan közeledtek a királyi negyed felé, körülöttük mocsok és szenny, haldokló emberek, vagy már talán halottak hevertek az utcán. Talán, nem is baj, ha válthat néhány szót az uralkodóval…

 

 

Cimkék: Adalric, Lyesen,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs