2. könyv / 2. fejezet

Olvasták: 2165

A prófécia - 1. rész

Fény gyermekei a sötétségben! Halljátok szavamat!
Egy napon eléritek a teljes Megnyugvást,
Egy napon mindenekből éltető anyag lesz,
Egy napon megrengetik a Mindenség,
S ki hisz, megdicsőül!
A Próféta,
Ki ellenségből barát, barátból szövetséges,
Bűnösök kárhozata lesz, rejtőzködik!
Nektek kell elébe járulni, s feltárni sorsát,
A Megnyugvást ő hozza majd el Tinéktek,
Véget vetve vezeklésteknek!
Szenvedés, pusztulás, végzet vár rátok,
Hitetek erőpróbája,
Végül megítéltetik!
Óvjátok az életet!
Tiszteljétek a lét varázsát!
Ha így tesztek, a Megnyugvás vár rátok!


Az energiatároló, mely az ősi kinyilatkoztatást őrzi, a fénylények legszentebb ereklyéje volt. Hét lakat alatt őrizték a központi bolygó, Aurora hét szentélyének mélyén. A jelenés, mely a Moneiai Testvériséget ráébresztette arra, rossz úton haladnak, immár évezredekkel ezelőtt történt, még a Nagy Szunnyadás időszakát megelőzően. A fénylény elnevezés is a szellem mibenlétéből fakadt. A lény, ki megjelent előttük, nem volt egyéb, mint koncentrált fény, mely döbbenetes módon alkotott egészet. A már addig is mélyen vallásos nép történelmében ez volt az a fordulópont, mely fejlődésüket döntően befolyásolta.


A minisztertanácsot, mint intézményt, feleslegesnek tartották, helyét kizárólagos formában a tíz főt számláló Főpapok Rendje vette át. A faj sorsának további alakulása csak és kizárólag ezen a tanácson múlott. Csak kihalni lehetett belőle, az eltávozott testvéreket mindig a legidősebb, Papok Rendjéből kiválasztott méltóság követte. Méltóság…a fénylények alighanem tiltakoznának ezen szóhasználat ellen. Ők ugyanis egyenrangúnak tekintették magukat, nemcsak a faj, de a Csillagköd szintjén is. A vezetők pusztán azzal indokolták létüket, hogy egy esetleges külső támadás esetén ne az egész népnek, csak annak egy jelentéktelen csoportjának kelljen a védekezést koordinálnia.

Ezt az összetartozást erősítette az a tény is, hogy a testvérek képesek voltak spirituális kapcsolatba lépni egymással, melynek során átmenetileg mindegyik résztvevőnek megemelkedett az élet-energiaszintje, ezáltal magasabb, transzszerű állapotba kerültek. A rendszeresen megrendezett Fohászokon a bolygó jelentős része összegyűlt, és együtt kérték a Fényesség Urait, hogy ismét szóljanak hozzájuk. Ez ugyanis a minisztertanács gyűlése óta egyetlen alkalommal sem fordult elő. A fénylények jól tudták, a várakozás hamarosan véget ér, érezték ezt a közös Fohászok alkalmával, mikor közös energiájuk szétáradt mindegyikőjükben.

Korántsem meglepő módon a fénylények energiával táplálkoztak. Köszönhetően az átalakított alakváltó evolúciós technológiáknak, nem volt szükségük más forrásra az életben maradáshoz. Ezért aztán megszállottan gyűjtötték az energiát, beszerzés után pedig hatalmas mezőkön tárolták azt. Minden egyed tisztában volt vele: táplálkozásra a begyűjtött nyersanyag csekély részét lehet csak fordítani, nagy része a prófécia beteljesülésére vár. A Megnyugváshoz ugyanis a legenda szerint a Csillagköd minden energiájára szükség lesz.

Nem mondhatjuk azonban, hogy a fénylények türelmetlenek lettek volna. Nem voltak hajlandóak harcba bocsátkozni, a provokáció hatástalan eszköz volt ellenük, hadviselésük az ellenség energiájának megszerzésére irányult. Úgy tartották, a Fényesség Urai végtelen régóta léteznek, és ez a jövőben is így marad, nincs ok tehát a sietségre. A türelmetlenség ugyanis viszályt szül, a viszályból háború és pusztulás keveredik, ez pedig összeegyeztethetetlen volt filozófiájukkal.

Különösképp így volt ez a Nagy Szunnyadás óta. A fénylények hamar rájöttek az események valódi mivoltára: a Fényesség Urai próbára tették őket, bepillantást nyerhettek a Megnyugvás békés szendergésébe. Megmérettettek, és könnyűnek találtattak. Ezért, ha el akarják érni céljukat, még inkább igyekezniük kell: tanítani más népeket, kutatni a Kiválasztott után, és szorgosan gyűjteni az átalakuláshoz szükséges energiát.

Tanítaniuk kell a Csillagköd lakóit mindarra, amiben ők hisznek. Az élet tisztelete, a Mindenség megértése, a Megnyugvás keresése; minderről hírt kellett adniuk a többi fajnak is, akik eltévelyedett bárányként viszálykodnak a Csillagködben. A Birodalom szétzilálódása éppen kapóra jött nekik. Központi ellenőrzés híján zarándokaik szabadabban mozoghattak a lakott rendszerek között, s tevékenységüket egyetlen elnyomó hatalom sem befolyásolhatta. Bölcsességük, megfontoltságuk, higgadtságuk miatt hamar rájuk ragadt az „Igazságmondók” megnevezés. Nem egy alkalommal fordult elő, hogy egy-egy bolygón a vitás kérdések rendezése végett megszervezett tárgyalások bírái közülük kerültek ki. Céljaiknak ez tökéletesen megfelelt: nincs jobb tanítómester annál, kit maga a nép bölcsnek gondol. Egyébként külsejük is ezt a véleményt erősítette: energia átalakító lényekhez méltóan testük folyamatosan fényt árasztott magából, ezáltal kiviláglottak a többiek közül.

A Kiválasztott felkutatása már nehezebb feladat volt. Habár a testvérek közül jó néhányan a Csillagköd vándorai voltak, egyikük sem lelt semmiféle nyomot kilétével kapcsolatban. A jelenés nem adott túl sok támpontot; gyakorlatilag semmit. De a próféciák már csak ilyenek. A vándorló testvérek nem tehettek mát, nyitva tartották a szemüket, figyeltek, fürkésztek, hátha meglátnak egy jelet, mely közelebb viszi őket céljukhoz.

Habár a fénylények a Nagy Szunnyadásból okulva nyitottak a Csillagköd népei felé, túlzás lenne azt mondani, hogy túlságosan megnyíltak volna nekik. Lelkük mélyén egyenrangúnak tartották magukat, ám mindezt viselkedésükben képtelenek voltak közvetíteni. A nagy többség hideg fejű, kimért, ám kétségkívül bölcs lényeknek tartotta őket, akikkel az ember nem szívesen kerül közelebbi kapcsolatba. Egyedül az éjoldaliak viszolyogtak nyíltan, ha a sors úgy hozta, hogy a Csillagköd egyazon pontján kellett tartózkodniuk. Életcéljuk nem is állhatott volna egymástól távolabb: egyik az élet szeretetét, másik a saját élete szeretetét helyezte középpontba. Végül is, ha úgy vesszük, akad közös halmaz, mindazonáltal óva intek attól mindenkit, hogy bármely fél jelenlétében hangot adjon ilyetén véleményének. Egyik oldalról megvetés, másikról azonnali lekaszabolás lenne a sorsa, és ezeket a dolgokat – különösen utóbbit – a Csillagköd ezen zűrzavaros időszakában jobb elkerülni…

***

A fénylények ötfős csoportokban rajzottak ki Aurora világáról szent küldetésükre, s a hagyomány szerint nagy áhítattal, közös Fohásszal búcsúztatták el a zarándokokat – ennek legfőbb oka az volt, hogy nem mindenki számíthatott közülük visszatérésre. A Csillagköd veszedelmes hely, és ez különösen igaz volt azokban a bizonytalanságokkal teli időkben.

A Nagy Szunnyadás utáni ötödik napforduló idején történt, hogy a Főpapok Rendje Fohászt hívott össze az újabb csoportnak, kiknek feladata mindenki előtt ismert volt. Ahogy az lenni szokott, hatalmas tömeg gyűlt össze a Szent Téren. Az irdatlan zsúfoltság azonban sohasem okozott káoszt. Kötelességtudóan, egymás személyes zónáját tiszteletben tartva érkeztek a fénylények hosszú, végeláthatatlan sorokban. A külső szemlélő aligha láthatott volna többet, mint egy hatalmas, fénnyel borított, vibráló területet, mely időről időre fényesebb-halványabb átmenetekben váltogatta erejét. A lüktetés oka a várakozás izgalma volt. A közös energiák megosztása sok fénylényben eufórikus hatást váltott ki, hasonlóan a többi faj párosodás közben érzett érzelmeihez, csak sokkal tisztább, nemesebb formában. Félreértés ne essék, a nép nem a kéj kedvéért látogatott el a térre – hiszen a testi élvezeteket teljes egészében száműzték életükből -, sokkal inkább az átélt megvilágosodás élménye késztette őket minden alkalommal a megjelenésre.

Forró bolygó volt az Aurora, melyet teljes egészében a fénylények uraltak. A szertartást szokás szerint a nap legforróbb órájában rendezték meg, ezzel is növelve a rendelkezésre álló, megosztható energiát. Maga a Fohász szigorú rendben zajlott. A tíz főpap közül mindegyik jól ismerte saját feladatát, ahogy mindenben, a szertartásrendben sem voltak alá- és fölérendelő szerepek, mindenki tette a maga dolgát, békés megfontolt összhangban.

A Fohász csúcspontján azonban megtörtént az, amire senki sem számított. Az események középpontjában, mikor az energiák egyetlen masszává sűrűsödtek, vakító fényesség robbant be a résztvevők tudatába. Közös elméjük érzékelte a hihetetlen tényt: valaki eljött hozzájuk a Fényesség Urai közül. Jelenlétét a megjelentek java még sohasem érezhette ennyire közvetlenül.

Ott lebegett fölöttük, hol elhalványodva, hol élénken ragyogva, hallhatatlanul suttogva üzenetét, melyet csak a beavatottak érthettek meg. A főpapok is megbűvölve figyelték a jelenést. A legvénebbik, Chiram, rendelkezett némi emlékfoszlánnyal az első, minisztertanács előtt történt kinyilatkoztatásról. Nem konkrét emlékek, csupán érzések, benyomások maradtak meg elméjében a Nagy Szunnyadás miatt. Érezte, hogy ez a mostani különbözik attól, ami egykor történt. Valahogy sokkal gyengébb, erőtlenebb a Fényesség Urának jelenléte, mintha kivetülése túlságosan ingatag lett volna ahhoz, hogy átadhassa az üzenetet, amivel érkezett. Lelki füleivel hallotta az ősi nyelven fogalmazott szófoszlányokat, de képtelen volt összerakni a képet.

Chiram bölcs fénylény volt, talán a legbölcsebb mind közül. Jól tudta, ha számára ködös a jelenés mibenlétének magyarázata, társainak még inkább az lesz. Egyelőre azonban kiélvezte a pillanatot, melyben immár másodjára volt része hosszú élete alatt. A Fényesség Ura egy idő után halványodni kezdett, kontúrjai megfakultak, lassan semmivé lett. Az egybegyűltek még jó ideig érezték energialenyomatának simogató érzését, végül a Fohász véget ért.

A főpapok természetesen azonnal tanácskozásra gyűltek. A Fényesség Ura megmutatkozásának jelentőségét illetően nem volt vita köztük: habár a Nagy Szunnyadás alatt csalódást okoztak isteneiknek, mégis kaptak egy második esélyt – máskülönben miért jött volna el hozzájuk személyesen egyikük. Ami a jelentést illette, már akadtak problémák. A főpapok egymás után fejtették ki véleményüket, ki nagyobb, ki apróbb dolgokat vélt felfedezni a Fényesség Urának érthetetlen üzenetében. Chiram végighallgatta mindegyikőjüket, végül ő is szólásra emelkedett. Mondandója az őt megelőző társak kinyilatkoztatásainak alapos összegzése volt. Újabb esélyt kaptak mestereiktől, ez kétségtelen tény, mondta. Viszont maga az üzenet ezúttal olyannyira ködös, hogy senki sem képes maradéktalanul megérteni azt. Így a jelenés pusztán iránymutatás lehet: valahol odakint ott a Kiválasztott, mely előbb ellenségük, majd szövetségesük, végül megváltójuk lesz. A feladat eszerint egyértelmű, felkutatni őt minden áron, de ami még fontosabb: felismerni őt időben. A főpapok tehát döntést hoztak, folytatják a keresést, miközben tovább hirdetik önnön életmódjukat, mint kívánatos és követendő példát.

Cimkék: Adalric, Chiram, Lyesen,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs