4. könyv / 3. fejezet

Olvasták: 1786

A próba

A kicsiny, ám annál hatékonyabb hajtóművel ellátott sikló hangtalanul szelte a felhőket. Egyetlen fiának halála után Rathina királynő nem omlott össze. Maga is megdöbbent azon a kinyilatkoztatáson, amit a néhai Caleven herceg tett utolsó erejével, és a két zarándok rendelkezésére bocsátotta saját járművét. A Néma-hegyek vidéke a bolygó északi, kopárabb felén terült el, nem lakott arra senki, akinek egy csöpp esze is maradt ezekben a zűrzavaros időkben.
Némán meditáltak a pilótafülkében. A csöndet Lyesen törte meg.


-    Továbbra is azt érzem, Mester, hogy túlságosan fejetlenül megyünk oda. Talán az irattárakban utánanézhettünk volna, mire utalt a Kinyilatkoztatás.
-    Nincs vesztegetnivaló időnk, Lyesen. Így is túl sokat időztünk ezen a bolygón. Népünk érdekében még ki kell vizsgálnunk ezt a Jelet is, utána pedig tovább kell állnunk mihamarabb. Ez az Awriss, legyen akármilyen teremtmény is, talán olyan információkkal szolgál, mely a hasznunkra lehet.
-    Mit gondolsz, Mester, ki lehet Ő?
-    Nem tudom… nem tudom…


A hegyvidék hatalmas kiterjedése alaposan megnehezítette a dolgukat. Mivel felülről jobban lehet átlátni nagyobb területet, úgy döntöttek, hogy megpróbálják a lehetetlent: vaktában megkeresni Awriss fészkét. Az est azonban hamar leszállt, és a sikló érzékelői nem tették lehetővé, hogy éjszaka is hasznukat vegyék. Így kinéztek maguknak egy viszonylag könnyen megközelíthető területet, leszálltak, és csendes meditációba mélyültek.
Kopogás riasztotta fel őket. Valaki, vagy valami ütemesen csapkodta a gép oldalát. Adalric már éppen fel akart tápászkodni, de társa nyugalomra intette, s egyetlen kézmozdulattal jelezte, majd ő megnézi, mi okozza a zajt. A pilótafülke teteje sziszegve felnyílt, és Lyesen kikukucskált belőle. Semmit nem látott, ahhoz túlságosan sötét volt. Mindenesetre bármi is volt az, így tűnik, a zaj elriasztotta. Békésen folytatták a meditációt.
Csak pirkadatkor nyitották ki újra a szemüket. Egymásra pillantottak.


-    Te is érezted, Mester? – kérdezte halkan Lyesen.
-    Éreztem, barátom. Alighanem Awriss volt az, ki megérintette elménket. Ez egyben azt is jelenti, hogy közülünk való, talán maga is aurórai.
-    De miért nem közölt velünk semmit? Csak halvány tapogatózást éreztem, azt is csak gyengén.
-    Talán még nem jött el az idő…


Megegyeztek, hogy nem folytatják a keresést. Awriss nyilvánvalóan hamarabb talált rájuk, és egyelőre várt a találkozással, ki tudja miért. Adalric nem kívánta siettetni a konfrontációt. Mikor elméjében megjelent a harmadik, egész közeli jel, azonnal megérezte, kora, tapasztalata, és bölcsessége messze meghaladja az övékét. Egy vén zarándok fénylény, aki valamilyen oknál fogva ezen a kopár vidéken talált menedéket.
Magasan haladt a kettős nap az égen, mikor feltűnt az idegen. Egyszerű ruhában volt, és őket figyelte egy kissé távolabb lévő sziklán ülve. Fénye erősen megkopott, éppen csak pislákolt. A két zarándok folytatta csendes meditációját a siklóban. Ismét csak megjelent a harmadik fénysugár is a közös tudatban. Ezúttal jóval ellenségesebb volt, szinte támadó jellegű. Mikor Adalric újra kinyitotta a szemét, az idegen ott állt a siklójuk mellett. Sietve ők is kiszálltak.


-    Üdv, nagy fényű Awriss! Adalric és…
-    Ó, hagyd már ezt a maszlagot! – kiáltott feléjük. – Mindig is megvetettem az állhatatos fénylény képmutatást. Hiába a meglepettség, felesleges! Igen, néztem mostanában tükörbe, tudom, hogy egy néphez tartozunk. De nem egy felekezethez, barátaim!  - villantott fel egy mosolyt az öreg.
-    Nem tudtam, hogy több felekezet is létezik… - Lyesen alig jutott szóhoz.
-    Ó, hát akkor nem vagy elég régen a Peremvidéken, agymosott barátom! Itt mindenféle dolog megtörténhet, és annak az ellenkezője is. De mondjátok, mi járatban vagytok? Csak nem a híres Kiválasztottat keresitek? Vagy netán a rejtélyes Anyabolygót? Ó, vagy talán csak boldogságot hintetek szét e söpredék bolygókon? 


Adalric zavartan pillantott társa felé. Minden bizonnyal semmit sem tudott titkolt küldetésükről. Nem tudta eldönteni, Awriss vajon komolyan érdeklődik, vagy rajtuk gúnyolódik. Ez utóbbit érezte valószínűbbnek.
-    Zarándokok vagyunk, kik terjesztjük a Fényt a sötét zugokban… - kezdte Adalric.
-    Hahaha, na ne nevettess! Én meg azt hittem, végre akadt egy kis jó társaságom. Erre kiderül, hogy két szentfazék jár már megint erre! Ez az én formám. 


Lyesen kezdte elveszíteni türelmét.
-    Awriss, a fővárosból érkeztünk. A néhai herceg, Caleven látomása hozott ide minket…
-    Igen, éreztem, hogy Caleven fénye kihunyt. Átkozott legyen az, kinek a lelkén szárad ez a gaztett! Ott voltam a születésénél, tudjátok? Akkor még olyan szép volt minden. Furcsa, hogy a jó dolgok, milyen rövid idő alatt tudnak rosszra fordulni. De nézzenek csak oda, hiszen nem is te vagy kettőtök közül a rangidős. Érzem… -  Adalric felé fordult. – Benned érzek valamit. Valami különlegeset. De a legutóbbi időkben túl sokszor hagytak cserben a régi érzékeim…
-    Próbának akarsz tán alávetni? – kérdezte Adalric.
-    Nevezheted próbának, de hívhatod egy kíváncsi öregember rigolyájának is. Van egy olyan hasznos tulajdonságom, hogy nem kedvelem az új ismerősöket, előbb meg kell arról bizonyosodnom, vajon érdemesek-e a jólelkemre.
-    Legyen hát.
-    Ez már beszéd! Nem kell nagy próbára gondolni, egészen aprócska, egy jó harcosnak, aki már látott dolgokat, mint Te, nem okozhat gondot. Egy barlangban élek, annak a csúcsnak a közelében. – mutatott egy távoli szirtre Awriss. – Elvadászgatok, a környéken rengeteg ízletes húsú kőszáli állat van. Viszont akad itt egy Rárogó is, aki megkeseríti az életemet. Tudjátok, milyen állat ez, nem igaz? Hatalmas, tű éles fogai vannak, szétharapja a legedzettebb acélt is. Mikor elejtek egy nagyobb vadat, ő ott van, és nekem menekülnöm kell – oda a zsákmányom. Felettébb idegesít. Ez viszont hagyján. Mostanában viszont a vackom ellen is támad alkalomadtán. Nehezen tudom visszaverni. Nemrégiben véletlenül megtaláltam az odúját. Legnagyobb rémületemre kölyöksírást hallottam belőle. Azt akarom, hogy menj oda, és végezz velük!
-    Nem fogok ártatlan élőlényeket mészárolni a kedvedért… - szólt halkan Adalric.
-    Nos, ha nem vagy képes szembeszállni egy fenevaddal, akkor nincs hited. Ez esetben nincs miről beszélgetnünk.
-    Voltaképpen miféle információról van is itt szó? – vágott közbe Lyesen, aki kezdte unni a drámai jelenetet. – Miért is kellene fenevadak odújába bujkálnunk?
-    És végre elérkeztünk a lényeghez, drága barátaim. Akit érdemesnek tartok rá, azt beavatom abba a titokba, ami küldetéseteket előrébb lendítheti. Egy titokba, mely az Ősök Korából származik. Valaha magam is e vidéket jártam, zarándokként. Így találtam rá…
-    Mester… - fordult oda társához Lyesen. – Ez nekem nem tetszik. Nagyon homályosak ezek az utalások. Mi van, ha csapda, és tőrbe csal minket?
Adalric továbbra is Awrisst nézte, szinte fürkészte őt átható szemeivel.
-    Néha hinned kell… egyszerűen csak hinned. – Azzal megfordult, és lassan elindult a hegycsúcs felé, amire az öreg mutatott néhány pillanattal ezelőtt. 


Vad vidék volt ez, s minden tudását latba kellett vetnie ahhoz, hogy a meredek sziklákon haladni tudjon felfelé. Tudta, hogy képtelen lenne kioltani ártatlan állatok életét, de úgy gondolta, ha már ott lesz, szemtől szemben a bestiával, majd kitalál valamit.
Néhány óra múlva már közel járt, hallotta ő is a sivító hangot, az éhes kölykök panaszos vonyítását, ahogy anyjukat hívták. Kisvártatva megtalálta az odút is, ahonnan a kicsinyek zaja hallatszott. Leült a lyuk előtt, és gondolataiba mélyedt. Rövidesen megérkezett a Rárogó, és ahogy Adalric számított rá, nem volt éppen jókedvében. A betolakodó, aki elválasztotta őt a kicsinyeitől, alaposan felbőszítette. A Gyógyító is tudta, itt most ő a támadó. Értékrendje tiltotta az erőszakot, így csak csendben várt. Farkasszemet néztek a fenevaddal. A vicsorgó állat félkörívben kerülgette, láthatóan nem tudta, mihez kezdjen. Adalric nyugodt hangon kezdett beszélni – úgy hitte, talán valamilyen módon megszelídítheti a bestiát. Terve úgy tűnt, működött. A Rárogó egyre bizonytalanabbul mozgott, alkalmanként megnyalta szája szélét, de egész testbeszéde azt sugallta, kezd megnyugodni. Adalric úgy döntött, kinyújtja kezét felé, ám ebben a pillanatban a hatalmas vadállat támadásra szánta el magát. Felé ugrott, ám a zarándok egy gyors mozdulattal kitért előle. A Rárogó a sziklának csapódott, és magatehetetlenül zuhant át a túloldali mélyedésbe. 


A fénylény azonnal elkezdett lekapaszkodni a sziklafalon. Mire a pihegő állat mellé ért, már alig volt szerencsétlenben élet. Rátette a kezét, néhány szót mormolt, mire a fenevad halványan pulzálni kezdett. Még néhány percig így maradtak, aztán a Rárogó felkelt, és nyalogatni kezdte Adalric még mindig kinyújtott kezét. Visszahozta őt az életbe. Együtt kapaszkodtak vissza az odúhoz.
Awriss mosolyogva fogadta őket. Kétes pillantást vetett a Gyógyító balján kullogó állatra, az azonban semmi jelét nem adta az ellenségeskedésnek. 


-    Adalric! Nincs rosszabb, mint a vakbuzgó hit! Te viszont most bizonyítottál. Bizonyítottad, hogy nem csak hiszel, de képes vagy cselekedni is, ha arra kerül a sor. Az ilyen lelkek a sarkaikból tudják kifordítani az egész teremtett világot, ha arra kerül a sor. És én most teszek róla, hogy legyen rá lehetőséged! Kövess! 


Lyesen is csendesen követte őket az alig látható ösvényeken. Hamarosan egy barlang bejáratához értek, és tovább haladtak befelé, a hegy gyomrába. Mesterséges kialakítású folyosókon haladtak, gyéren megvilágított kereszteződéseken át. A zarándokok elhűlve csodálkoztak rá a komplex járatrendszerre. Kik építhették ezt, és vajon… milyen régen tették mindezt? Az ódon, régmúlt idők illata töltötte be az egész környezetet.
Végül a folyosó zsákutcába torkollott. Ajtószerű képződményben végződött, mely inkább tűnt azonban masszív kőtömbnek. Az eddig teljes némaságba burkolózó Awriss apró kristályt vett elő ruházatából, és a falhoz érintette. A szikla oldalra gurult, hatalmas csarnok tárult fel mögötte. És a terem közepén, egy apró emelvényen ott állt, amiről öreg vezetőjük beszélt. Egy kopottas hajó, ránézésre több ezer éves, a Moneiai Testvériség ősi jelképét viselve. Adalric és Lyesen szóhoz sem jutottak a döbbenettől.


-    Fogalmam sincs, mennyi idős lehet, de ősibb mindnyájunknál. – törte meg Awriss a csendet. – Ami a legmegdöbbentőbb, hogy az adatbázisa sértetlen. – jelentőségteljesen pillantást váltottak Adalrickal. – Úgy van. Benne olyan tárolt információkkal, amiket ma már csak legendákként ismerünk. Kulcsot leltetek, a letűnt idők titkait nyitó lakathoz…
-    De miért… Miért nem használtad fel őket soha? Nyilvánvalóan kielemezted őket… - súgta a Gyógyító.
-    Nos, elkezdtem… El is jutottam egy jó darabig, mégis csak a töredékét láttam. Amit viszont addig olvastam, mélyen megrendített. Olyan dolgok vannak ott leírva, melyet mai ésszel nem lehet felfogni. Így aztán abbahagytam. Többet ér a józan eszem, mint bármilyen magasztos tudás.
-    Egyvalamire még nem válaszoltál, Awriss. Miért élsz száműzetésben, távol mindentől?
-    Hah, ifjú barátom! Ha annyi mindent láttál majd, mint én, és annyi mindent éltél át, mint én, és annyi mindent, tettél, mint én… Nos, akkor majd visszatérünk a kérdésedre. 


Az adatbázis valóban hatalmas méretű volt. A zarándokok hamar ráébredtek, esélyük sincs átnézni az egészet, így célzottan kerestek benne, több-kevesebb sikerrel. Végül Lyesen talált rá valamire. A régi jóslatokban minduntalan felbukkant egy furcsa utalás, egy Új Fény Hajnalára, mely elsöpri a hamis Világosságot. Emlékeztette mesterét arra a mendemondára, amit még korábban hallottak a Peremvidék egy másik bolygóján. Egy formálódó új ága a Fény Hitének, melyet hasonló néven emlegetnek. Nyilvánvaló volt a cél: fel kell kutatniuk, és meg kell ismerniük ezt az új irányzatot, és ennek vezetőjét… Talán ez az az út, mely a Kiválasztott személyét is felfedi majd. 


Mikor maguk mögött hagyták a bolygót, s csendesen meditáltak maguk körül érezve az űr roppant csendjét, Lyesen így szólt mesteréhez:
-    Vallomással tartozom Neked. Céljaim nem voltak mindig tiszták. Vétkeztem.
-    Hogy érted ezt, barátom? – válaszolt nyugodtan a másik zarándok.
-    Utasítást kaptam, a kolóniámtól, hogy minden lépésedet jelentsem egy bizonyos személynek.
-    És megtetted?
-    Kezdetben meg, Mester. De mikor láttam, mire vagy képes, hogy milyen erő lakozik benned, és hogy használod azt a világ jobbá tételére… úgy döntöttem, nem folytatom tovább.
-    Lyesen, jól tetted, hogy elmondtad. Ám tudnod kell, mit sem változtat az, hogy ki tud a dolgaimról, s ki nem. Teszem, amit tennem kell, ott ahol lennem kell. Ha más is hall róla, hátha az ő szívét is megérinti. És akkor máris megérte…
-    Bocsánatod kérem, Mester, hogy elárultalak.
-    Megkapod, Lyesen. Ha elárultál volna, már nem lennék itt régen. Nincsen szívemben harag, sőt, hogy megbántad, mindennél többet jelent nekem. Most már tudom, hogy teljes mértékben megbízhatok benned. És te is ugyanúgy bennem.
-    Köszönöm, Mester.
Azzal újra hallgatásba merültek. Hosszú út állt még előttük…

 

 

Cimkék: Adalric, Lyesen,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs