4. könyv / 5. fejezet

Olvasták: 1747

A portya

A nap már lenyugodni látszott, és Demiah elégedetten üldögélt apró házikója előtt. A mai nap is dolgosan telt, sikerült földanyát megörvendeztetni azzal, hogy rendbe tették a mezőt, mely immár készen állt az állatok fogadására. A hosszú, fárasztó nap után megpihent, gyermekei már aludtak, asszonya a házban foglalatoskodott. Szép este volt ez a Kheria bolygón, ahogy az évnek ennek a szakában többnyire szokott lenni. A lenyugvó nap végigsimogatta a földeket, a jószágok pedig derűsen bőgve tértek nyugovóra. Apró, önfenntartó közösségben élt Demiah és családja, nagy birtokokkal rendelkeztek bolygószerte, a mezőgazdaság szeretete pedig apáról fiúra öröklődött közülük. Nem sokat konyítottak a nagyobb dolgokhoz, s bár ők is a Birodalom részei voltak egykor, mára semmi nem maradt belőle. Az álomból ébredve nem is tulajdonítottak különösebb jelentőséget a történteknek, eszük megvolt a gazdálkodáshoz, ám a furcsa álom megtörténtét egykedvűen vették tudomásul. Néhány Liga már kereste őket csatlakozási ajánlattal, de még nem értettek ők a politikához, nem gondolták, hogy veszélyben lennének.

A gazdaság hamar újra virágozni kezdett, a magtárak tele voltak, a hurgók pedig minden eddiginél kövérebbre híztak. Demiah falusi ember volt, és a szétszórtan elhelyezkedő házak között nem voltak titkok – mindenki ismerte a másik életét. Demiah eltekintett a távolba, az ég alját vörösre festő utolsó sugarak felé. Várt még egy kicsit, aztán elindult lefeküdni. Jól tudta, a másnapi teendők teljes embert kívánnak, ki kell hát pihennie magát. Elégedetten engedte át magát az álomnak, neje ölelő karjaiban szuszogott, gyermekei pedig földbe vájt mélyedésekben aludták az igazak álmát.

Kiáltásra riadt fel. Azonnal felpattant, magára kapta egyszerű ruháját, asszonyának meghagyta, hogy ne engedje ki gyermekeiket a házból, és kisietett. Közben lázasan járt az agya, úgy hitte, valószínűleg megint egy kóbor vonyító keveredett a nyájak közelébe. Mielőtt kilépett, magához ragadta az ajtó mellé támasztott botot, ha esetleg harcra kerülne a sor. Általában könnyedén elbánnak egy vonyítóval, a kérdés csak az volt, vajon többen vannak-e, legrosszabb esetben falkában is támadhatnak. Mikor kilépett, még átfutott az agyán, hogy vajon miért nem hallja a jellegzetes, éles hangot, mely a támadásokat kísérte, de felfognia már nem volt ideje. Földbe gyökerezett lábbal bámulta a földeken lévő bizarr szerkezeteket.

Körülbelül tíz, hatalmas építmény nőtt ki a semmiből. Szemügyre vette a házához legközelebb lévőt. Demiah soha életében nem látott még ehhez hasonlót sem. Sötét volt, szinte teljesen fekete, és mindenfelől csövek, vagy legalábbis annak látszó kitüremkedések álltak ki belőle. Füst szivárgott néhány ilyen résen át, és közben mély, tompa morajlás hallatszott. Néhány kíváncsi falubeli már közelebb merészkedett a furcsa tákolmányokhoz. Demiah rájuk kiáltott, de nem hallották őt. A tompa morajlás egyre erősödött.

Demiah rémülten tekintgetett körbe. Legtöbben ugyanúgy döbbenten álltak házuk verandáján, mint ő, félholtra válva a félelemtől. Végül elszánta magát, és ő is közelebb ment a legközelebbi szerkezethez. Lassan, óvatosan araszolt felé, és már egészen közel ért anélkül, hogy bármi is történt volna. Alig pár méter választotta el őt a leginkább hajónak tűnő tárgy felületétől. Még sosem látott életében űrhajót, de esze azt súgta, valahogy így kellene kinéznie. Immár ott állt mellette. Eltörpült a hatalmas fémszerkezet árnyékában. Tanácstalanul szemlélte.

Hirtelen süvöltés hallatszódott, és egy rámpa kezdett leereszkedni a magasból. Mikor elérte a földet, kiszélesedett és megdőlt, körülbelül negyvenöt fokos szögig. Demiah futni kezdett, vissza a házáig, verandáján egy zsák mögé bújva figyelte a további eseményeket. Társai ugyanígy tettek. A hajókból mozgás hallatszott, és hamarosan sötét ruházatba öltözött lények kezdtek masírozni belőle. Demiah legvadabb rémálmaiban sem látott hasonlókat. Magas, izmos felépítésűek voltak, páncélszerűséget viseltek, és olyan sisakot, melyről visszatükröződött a fény. Kezükben olyasvalamit tartottak, amit Demiah botként ismert, karjukra is több kisebb apró eszköz volt erősítve. A hozzá közeli hajóból körülbelül huszan bukkantak elő, fegyelmezett sorokban indulva a falu felé. Demiah pánikba esett, de képtelen volt mozdulni. Közben az idegenek közelebb értek, és elszörnyedve látta, hogy méretüket a távolság miatt erősen alábecsülte. Hozzá képest hatalmasak voltak, és fenyegető mozdulatokkal közeledtek. Egyenesen a háza felé tartottak. Demiah továbbra is földbe gyökerezett lábakkal állt, immáron felegyenesedve, otthagyva a zsák jelentéktelennek tűnő fedezékét. Körbenézett, társai is hasonlóképpen cselekedtek. Döbbenetük kikapcsolta alapvető reflexüket, a menekülés érzetét.

A masírozó had végül odaért a házához, és megállt. Habár arcukat nem látta, Demiah tudta, hogy őt méregetik. Egyikük kilépett, és pillanatok alatt torkon ragadta őt. Olyan gyorsan történt, hogy esélye sem volt védekezni. Torkánál fogva a lény felemelte, Demiah levegő után kapkodva pillantott az arcra, azonban csak a saját maga, fuldoklástól görcsös ábrázatát látta a tükröződő sisakban. Végül, még mielőtt elvesztette volna eszméletét, ledobták a földre. Kétségbeesetten kapkodott levegő után a porban fetrengve, miközben hallotta a páncélozott talpak éles hangját, amint rohamtempóra váltanak. Mikor összeszedte magát, végre felnézett, és elszörnyedve látta, mi történik. Az idegenek módszeresen fogdosták össze a falubelieket, és rángatták fel őket hajóikra. Szeme sarkából látta, amint gyermekeit is kicibálják a házból. Nem gondolkodott, kúszni kezdett, be a házuk tartóoszlopai alá. Rettegve temette be magát a homokba, csak egy apró rést hagyva, levegővétel céljából. Az utolsó dolog, amire emlékezett, hogy kinyúl a homok alól, és egy zsákot is magára ránt, majd nem hallott mást, csak sikolyokat.

Mikor magához tért, minden csendes volt. Fülelt még egy darabig, majd előkúszott rejtekéből. Körbekémlelt, még mindig fekve. A hajók, s velük együtt az idegenek is, eltűntek. Lángolt az egész falu, sűrű füst borította a környéket. Felsandított, az ő háza már leégett, alig maradt valami belőle. Feltápászkodott, és botladozva elindult a hamuban. Pernyét fújt a szélt, nehezére esett a légzés. Nem sokat látott a füsttől, vakon haladt előre. Hirtelen beleütközött egy magasabb akadályba, átbucskázott rajta, és a másik oldalán fogott újra talajt. Felemelkedett, de szinte azonnal vissza is zuhant a földre. A kupac, melyben felbukott, falubelijeiből lett összehordva. Ahogy összeszedte magát, leküzdve hányingerét, jobban is megszemlélte a borzalmas halmot. A falu összes idősebb lakója ott volt, kitekert testhelyzetben, némelyiküknek hiányzott fejük, kezük, lábuk. A megmaradt arcokon a rettegés és a borzalom kifejezése. Demiah-nak eszébe jutott a családja. A gyerekek! Tovább botorkált a falu belseje felé, de elvesztette erejét, és összeroskadt. Megváltás volt számára a sötétség, ami reá várt.

De ismét kinyitotta szemeit. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, a tűzvész mindenesetre alábbhagyott, tisztult a levegő. Felült, és arrafelé nézett, ahol valaha a falu központja volt. További testek voltak halmokba rakva. Közelebb húzta magát, képtelen volt lábra állni, nyöszörögve közeledett célja felé. Az egyik halomban felfedezte fiát, a legidősebbiket. Fölé hajolt, és sírni kezdett, eszét vesztve zokogott. Halk nyöszörgés riasztotta meg.
-    Apa – hallotta fia hangját. Hitetlenkedve bámult a falfehér testre. Fia élt, de szeméből hiányzott az élet ereje. Kihúzta őt a halomból, csak ekkor vette észre a szúrások nyomait, a gyermek kezén-lábán. Azonnal vizet hozott neki, megitatta. A hurgók a zaj miatt minden bizonnyal szétszéledtek, és csak most kezdtek vissza-visszatérni. Demiah elkapott egyet, késével halálos sebet ejtett rajta, húsával megetette a fiút. Vajon hogy lehet, hogy életben maradt? Nyilvánvalóan szörnyű állapotban van, de életben hagyták Őt. Miért?

Gondolataiból újabb zaj zökkentette ki.
- Demiah – hallotta. Körbenézett. A hang erősödött, és egyre több irányból hallatszott. Suttogások, könyörgő szavak. Demiah, hozzá szólt mindegyik. Döbbenten nézett körbe. A halmok, ha alig észrevehetően is, de mozogtak. Mindegyikük életben volt! Tudta, mit kell tennie. Nagy levegőt vett, és elkezdte kirángatni a testeket a groteszk kuszaságból. Rengeteg vízre és hurgóhúsra volt szüksége. Demiah aznap népe hősévé vált.

 

 

Cimkék: méregfog,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs