4. könyv / 4. fejezet

Olvasták: 1796

A Méregfog klán felemelkedése

A hosszú szunnyadás nem különösebben sokkolta az éjoldaliakat. Egykedvűen vették tudomásul a tétlenül eltelt idő elvesztegetését. Sokkal jobban érdekelte őket a politikai és társadalmi helyzetben bekövetkezett változás. Megszabadultak a Birodalom nyűgétől, ismét a maguk útját járhatták. Visszatérhettek őseik csaknem elfeledett életmódjához, mindenféle kötöttség nélkül. A Birodalomban katonai szerepet töltöttek be, s a Csillagköd meghatározó fajaként bizonyos szinten betekintést nyerhettek annak irányításába. Meg kell vallani, kevés éjoldalit érdekelt a politika, néhányan azonban mégis részt vettek a tanácskozásokon. A régi szokások kezdtek elsatnyulni, funkciójukat veszteni.

Ennek vetett véget az Álom, s ezzel nyitott új korszakot az Ébredés, majd szinte azonnal, a második háború, mely megosztotta a népüket. Lucchi vezetésével beszálltak a háborúba, Phantom oldalán, mások a Ligák seregeit erősítették. Az éjoldaliak egységbe forrt nemzetségét a háború kimenetele elaprózta. Az éjoldali klánok szétszóródtak, eljött az idő az újraszervezésre. Az éjoldaliak érezték, most jött el az ő idejük. Bár megosztottak voltak, hordától, klántól, és nemzetségtől függetlenül hódított az ősi kultúra. Reneszánszát élte az éjoldali harcművészet elsajátítása, s minél magasabb szinten való művelése. A fiatalok ezrével vetették el Birodalom-béli életüket, és csatlakoztak a klánokhoz, melyek közösség, és egyben hadsereg is voltak. Jövőképet nyújtottak az ifjaknak egy olyan világban, mely idegen volt mindenki számára.
A kisebb törzsek nemzetségekbe, azok pedig klánokba tömörültek, egyre erősebbé és magabiztosabbá válva. Az éjoldali klánokat a legnagyszerűbb harcosok vezették, s erejük nőttön-nőtt, ahogy egyre újabb törzseket vettek rá arra, csatlakozzanak hozzájuk. Az esetek többségében mindezt erővel érték el, akadtak azonban olyan törzsek is, melyek maguktól csatlakoztak a klánokhoz. Csillagköd-szerte formálódtak a éjoldali klánok, bolygórendszereken átívelő szövetségeket létrehozva ezzel. A rendszerekben idővel kialakultak a Ligák is, melyekről a klánok gyakorta tudomást sem vettek. Szükségesnek tartották, a rendszereken belüli védelmi megfontolások miatt, de semmi több. Ezek a szövetségek békésen megfértek egymás mellett, nem háborgatták egymást.

A feltörekvő, elkülönült éjoldali klánok egyre nagyobbá váltak, s a konfrontáció hamarosan elkerülhetetlenné vált. A Csillagködben csaknem ötven kisebb-nagyobb éjoldali klán tevékenykedett, mikor felmerült a dolgok rendezésének kérdése. A klánok vezérei összegyűltek, és megvitatták a lehetőségeket. Mondani sem kell, hogy mindegyik vezér a saját népét tartotta a legtöbbre, s a vezető szerepet egy majdan megvalósuló éjoldali egységben a saját személyében látta. A feszült hangulatú tárgyalás nem tartott sokáig. A vérontást is csak némi szerencsével sikerült elkerülni.
A régi időkben, mikor az éjoldaliak még egységesek voltak, erőegyensúly alakult ki, s a négy legerősebb klán vezetője alkotta az éjoldaliak kvázi vezetői csoportját. Ez volt a cél az adott helyzetben is. A problémát az okozta, hogy a klánok közül alig-alig emelkedett ki néhány, s azok is csupán akkora fölénnyel, amit a többiek nem voltak hajlandóak elismerni.

Az éjoldaliak büszke népnek tartották magukat, és a visszatérés a hagyományokhoz csak erősítette ezt az érzelmet. Semmit sem becsültek jobban annál, mint ha valaki csatában múlja felül ellenségét. Ha valakit egyszer legyőztek, számíthatott arra, hogy az őt addig övező tiszteletet örökre elvesztette, pusztán megtűrt személlyé változott. Az éjoldali klánok vezetői ebből adódóan azok a harcosok voltak, akik még sohasem győzettek le.

Margred’d, aki Lucchi leszármazottja volt, és egyben a Halálsikoly nevű éjoldali klán vezére, kezdte el a kisebb csoportok beolvasztását. Akik ellenszegültek, a kegyetlen megtorlások után végül mégis csatlakoztak. Híre az egész Csillagködben elterjedt, mint kegyetlen és ellentmondást nem tűrő uralkodó, aki abból sem csinált titkot, hogy saját neve alatt kívánja egyesíteni újra az összes éjoldali törzset. Hallani sem akart a Négyek Tanácsáról, önmagát akarta mindenhatóként látni.

Közben több, kisebb hatalommal rendelkező hadúr is mozgolódni kezdett, és kezdetben helyi szinten jelentős sikereket értek el. Egyedül azonban kevésnek bizonyultak volna Margred’d seregei ellen, így szövetséget kötöttek. A szövetség élére Torgus került, aki egy ősi arénában, különösen véres és kegyetlen kihívás után nyerte el ezt a címet. Kihívója nem élte túl a harcot, bár kegyelemért esedezett. A vezető kilétének eldöntésével, Torgus vagy  Margred’d , kitört tehát az első nagy éjoldali konfliktus.

A kezdeti szövetséges sikerek után Margred’d hamar összeszedte magát, és sikeres ellencsapásokkal vett elégtételt ellenségein. A szövetség fokozatosan gyengült, míg végül eljött a mindent eldöntő csata napja, melyet egy mindentől távol eső, kietlen bolygón vívtak meg. Margred’d nyomasztó erőfölényben volt, így Torgusnak nem maradt más választása, az ősi hagyományokra hivatkozva párbajra hívta őt a vezérségért. A két horda felsorakozott, és a közöttük lévő szabad területen zajlott a küzdelem. A seregek néma csendben figyelték uraik harcát. A pengék szikrákat szórtak, ahogy egymásnak feszült a két vezér. Több órán át tartott a küzdelem, melynek végén Margred’d diadalmaskodott, ám hogy teljes legyen legfőbb ellensége szégyene, nem végzett vele. Helyette összekaparta eszméletlen testét, és közszemlére tette táborában. A csata így véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna.

A szövetség erői választhattak: vagy szabadon távoznak, vagy csatlakoznak a győzedelmes seregekhez. Az első opció egyet jelentett a biztos halállal, ugyanis az elvonuló hadakat követve később lemészárolták volna Margred’d emberei – ez mindenki előtt világos volt. Néhányan mégis az elvonulást választották, a döntő többség azonban csatlakozott. Margred’d serege ezzel óriásira nőtt, kétség sem férhetett hozzá, hogy céljait ilyen erőkkel hamarosan elérheti.

A táborba érve a győztes hadak vad, kegyetlen tivornyába kezdtek. A Halálsikoly éjoldali klán minden eddiginél nagyobbra nőtt ezen a napon! A mulatozáson maga a vezér is részt vett, tajtrészegre itta magát, több, jelentéktelenebb emberével is végzett, puszta szórakozásból.
A mulatozás már csitulóban volt, a hajnal első sugarai halványan megjelentek az égen, amikor a semmiből egy sötét alak lépett elő. Egyenesen Margred’d asztalához tartott. Megállt az asztal előtt, majd egyetlen mozdulattal ráborította a vezérre. Az egész tábor elcsendesedett. Margred’d feltápászkodott, és hatalmas termete ellenére egyetlen mozdulattal az idegen előtt termett.

-    Mit merészelsz, kutya? – üvöltött rá, és előkapta a tőrét.
-    Kihívlak párbajra! Jogosult vagyok rá – mondta az idegen – mert én klánomban én vagyok a vezér.  Már ha ki mersz állni velem! Azért jöttem, hogy eldönthesd az időt és a helyet!
-    Nocsak, még egy klán, amit az enyémbe olvasztok! – tört ki a gúnyos hörgés Margred’d-ből.  Nos, a mai nap a Halálsikoly klán nagy napja, miért ne koronázzuk meg még egy győzelemmel? Itt és most megküzdök veled, idegen!  Inkább fogalmazzunk úgy, elveszem az életed! – majd szépen lassan elindult a tábor közepe fele. Gúnyos, éhes vigyor volt Margred’d arcán.  – Nem mintha számítana, de mi a neved, halálra ítélt, és mekkora a klánod, amit az enyémbe fogok olvasztani?
Az idegen belépett a tábor közepén rögtönzött arénába. A közelgő tűz megvilágította az arcát. Gyűlölet sugárzott a szeméből.

-    A nevem: Vipera. És az éjoldali klánom, hála az áruló apádnak, Lucchinak, és annak a nyomorult alakváltónak, Phantomnak, csupán egy személyes.
Margred’d arca eltorzult. Mélységes düh tört ki a vezérből, és soha nem látott erővel esett neki a Viperának. A harc nagyon hevesen indult. A pengék szikráztak, a két harcos pedig hihetetlen rutinosan mozgott. Kiegyensúlyozott volt a harc, szinte végig. Margred’d egy idő után azonban lassulni kezdett, míg a Vipera lendülete nem csillapodott. Egy belső tűz hajtotta. A körben álló éjoldali harcosok döbbenten figyelték a fáradhatatlan idegent. Az izmai tökéletes összhangban voltak egymással, szökkent, majd lesújtott, elhajolt, hárított. A következő pillanatban Margred’d a földre került, Vipera pedig megállt a harctér másik felén, a sátrak árnyékában. Nem mozdult. A tömeg először azon döbbent meg, hogy vezérük a földre került, utána pedig azon, hogy a Vipera vár. Mint a ragadozó, amikor a prédát cserkészi be. Merőben szokatlan jelenet volt egy Kihíváson. Margred’d lassan feltápászkodott, majd zavartan nézett körbe, szemével a Viperát keresve. Kereste, de sehol nem találta. Óvatlan volt, mert felfele nem nézett. Vipera egy hatalmas ugrással a levegőbe emelkedett és könnyed, a fizika törvényeit meghazudtoló mozdulattal Margred’d mellett termett. A következő pillanatban a Halálsikoly éjoldali klán vezére tehetetlenül esett össze. Vipera, a földre érkezésekor egyszerűen elroppantotta Margred’d nyakcsigolyáját.  A tömeg némán figyelt, egyszerűen nem tudta feldolgozni azt, amit látott.

Vipera eléjük állt, leszegett fejjel, Margred’d  tetemére bámulva, és megszólalt. Mostantól én vagyok a klán vezére. Ők elvették az én klánomat, én pedig elveszem az övékét! Mától a klán neve, az én klánom nevét viseli! és ti mind, a Méreg Fog Klán megbecsült tagjai vagytok, az éjoldali faj, és az egész Csillagköd leghatalmasabb és legerősebb seregének tagjai! Újjá élesztjük fajunk szokásait, és innen üzenjük a prédáknak, hogy rettegjenek, mert mától újra indulnak a portyák!

A tömeg ünnepelni kezdett, új vezérük minden jelenlevőt feltöltött harcos identitással, ma nem csak vezére született a klánnak, hanem az éjoldali nép történelmében egy új legenda is, a Vipera, aki a levegőből csap le az ellenfelére!

A Vipera név nem sokkal ezután kezdett általánosan hírhedtté válni a Csillagködben.

Cimkék: Vipera, méregfog, halálsikoly,

1. könyv Ébredés 2. könyv Szikrák 3. könyv Háború 4. könyv Fények 5. könyv Árnyak 6. könyv Koalíció 7. könyv Pajzs